Quina

Ó, te jó ég! (Most átugrom azt a részt, hogy jaj de nagyon rég írtam, mert egyrészt már unalmas, másrészt ha azt részletezem, akkor elfogy az időm, amit blogírásra szánok végre. Ja, és tudom, hogy most Pankáról illene írnom, de nem így lesz, úgyhogy mindekitől elnézést kérek, aki x hónapja epekedve nézi minden nap a blogomat egy Pankás sztorit reméleve, de most másról lesz szó. Ami azért is meglepő, mert amúgy abban a tipikus anya szindrómában szenvedek, hogy nem tudok semmi másra gondolni, csak a gyerekemre. Amúgy nagy valószínűséggel már mindenki feladta rajtam kívül, hogy ebben a blogban valaha is lesz új bejegyzés, úgyhogy most szerintem a falnak beszélek, de sebaj).

Szóval újra kezdem: Ó, te jó ég! Úgy néz ki, hogy misztikus kapcsolatba kerültünk. Én, és a quina. Mondhatnám úgy is, hogy quina fóbiám van. Nem Kína, quina. Persze lehet, hogy ugyanúgy ejtik, foglamam nincs. És hogy mi az? Hát, olyan, mint a kuszkusz. Vagy a bulgur. Azt hiszem Dél-Ameikából származik, valami ici-pici szemekből álló gabona. Olyan, mint a mustármag, csak kisebb.
És az úgy volt, hogy tegnap salátát csináltam belőle. Nagyon egzotikus volt, mert aki nem tudná, mindenféle extrém alapanyagokat össze bírok vásárolni, de ha nem is extrém az alapanyag, akkor cak egyszerű összetevők extrém kombinációival szokásom bizarr fogásokat rittyenteni, mint pl a kakaós karfiol. Ez utóbbi már családi anekdota, férjem mindig ezt emlegeti, ha valami megint ez extrémül szar kategóriát súrolja. Hát ez van, szeretek mindenféle újdonságot kipróbálni a konyhában, mondjuk megenni azokat már nem mindig, de mindegy:) Mentségemre szóljon, hogy nem én találom ki a recepteket.

De vissza a quinához. Jaj már a leírásába is beleborzongok. Teljesen odavoltam, amikor megfőtt, mert azok a cuki kis gömbök főzés közben kipukkadtak és ilyen kis fényes, lyukas gyöngy szerű izék lettek. Nem tudom, miért, de nagyon tetszett, percekig nézegettem. Aztán fincsi salátába tettem, volt benne sült cékla, sütőtök, spenót, meg minden jó. Még Pankának is adtam belőle, illetve azon részeiből, amiből ő is ehet. Máténak persze túl extrém volt a kaja, szóval nekem kellett volna megenni a maradékot, de nem biztos, hogy meg merem.

Történt ugyanis, hogy Panka bekakilt. Szépen kibontottam a pelenkát, és lám-lám, a quina pontosan olyan állapotában figyelt a trottyban, mint mielőtt megette. Megint nagyon megtetszett és újra nézegetni kezdtem (hülye???), és miután betettem a szemeteszacskóba, nem viccelek, visszavettem, hogy megnézhessem újra!!! Hát meg vagyok én hibbanva? Érzetem, hogy néznem KELL. Aztán egyszercsak fucsa érzésem lett. Nem tudom elmondani, úgy szédelegni kezdtem, vagy nem is tudom. És akkor eszembe jutott, hogy egyszer Máté mesélte, hogy az egyik kínai kollégájának vmi lyuk fóbiája van. Írjátok be a gugliba, hogy holes phobia , és nézzétek meg a képeket. Biztos van rendes neve, de nem tudom, mi az.

Amikor Máté mesélt erről, azt kérdeztem, hogy ki az a hülye, aki lyukaktól fél? De most komolyan. Mondtam neki, h sztem csak bemagyarázzák maguknak. Mondta, h a srác mutatott képeket és ő is rosszul lett. Nekem akkor semmi bajom nem volt. Most viszont a quina kihozta belőlem a rejtett lyukrettegést......

Fú, és azóta sem bírok másra gondolni, csak a quinára meg a lyukakra.......... Itt látom a szemem előtt a kakikt a kipukkadt bogyókkal...... De ki hallott már ilyet, hogy valakinek kaja-fóbiája legyen? Elképzelem, amint sikítófrászt kapok a zöldségesnél, mert meglátok egy karalábét.  Vagy rémálmomban üldözni fog egy cukkini. Vagy elájulok, ha lecsóra gondolok?

Ó, Te jó ég.....