Jaj, hol is kezdjem, hiszen megint nem írtam egy ideje... Mondjuk ott, hogy múlt héten itt voltak anya meg apa:)) Erre még emlékszem! Szóval már nagyon vártuk őket, izgultunk meg minden. A drága férjem már tervezgette, hogy fogjuk minden irányból kitakarítani a lakást meg persze a kocsit is. Én meg nem akartam beleélni magam nagyon semmibe, mert hátha összejön egy munka, és akkor csalódott leszek, hogy nem lehetek anyáékkal csak esténként. (Nem mintha hosszútávon nem a munka lenne a célom, csak idegesítene, hogy épp akkor kezjek el dolgozni, amikor itt vannak a szüleim.) Aztán persze nem így lett, illetve de. Na. Csak lassan. Szóval nem lett munkám arra a hétre, amikor anyáék itt voltak, de lett munkám kemény 3 napra az előtte lévő hét végén. És mivel kedd este tudtam meg, hogy másnaptól dolgozom, ráadásul kedden még elmentünk moziba, csütörtökön meg bébiszitteltük Dorotáék alvó kislányát, Karolinát, ezért elég rövid időre kellett besűríteni a takarítást. Persze kérdezhetitek, hogy miért nem csináltam meg a hét elején? Hát mert szerettem volna, ha az utolsó pillanatban készül el minden, hogy ne kelljen a hét végén újrakezdeni az egészet.
A munka egyébként nem volt rossz, de túl nagy szám se... Németországi mozikat kellett hívogatnom a Dolby megbízásából, és különböző adatokat kellett begyűjtenem, meg ilyen-olyan ingyenes marketing cuccokat ajánlgatnom nekik. Összességében kedvesek voltak az emberek, meg voltak hatódva, hogy valaki németül hívja fel őket a Dolbytól (ha nem volt muszáj, nem mentem bele, hogy nem vagyok Dolby munkatárs). Volt, aki megköszönte, hogy felhívtam, sőt, olyan is volt, aki azért tette le a másik telefont, mert "sürgős üzleti telefonja van a másikon" - ez voltam én... Lehet, hogy csak le akart rázni valakit... Mondjuk ennek az ellenkezője is előfordult, mert néhányan szerintem azt hitték, hogy valami ügynök vagyok, és vagy rögtön elköszöntek, vagy csak húzták a szájukat... Szerencsére ebből volt kevesebb.
Összességében örülök, hogy végre volt valami, még akkor is, ha természetesen nem ez lenne álmaim munkája, de leglább gyakorolhattam a németet meg az angolt is. A vicc az volt, hogy az angolok azt hitték, német vagyok, a németek meg hogy angol. Egy fickó kivételével, aki megkérdezte, hogy honnan telefonálok, mert olyan magyar félének tűnök... Pfff. Köpni nyelni nem tudtam, hogy ezt meg honnan a bánatból szedi? Aztán elmesélte, hogy a gyerekei járnak a templom szervezésében Sopronba diákcserés-családokhoz, illetve a soproni gyerekek is hozzájuk, és nekik is hasonló akcentusuk van, mint nekem.
A legtöbb angol amúgy el sem tudja képzelni, hogy valaki 2 idegen nyelven beszél. Vicces, mert ahányszor kiderül, hogy beszélek németül, mindig azt hiszik, hogy német vagyok. A németek meg ugye a Dolby miatt gondolták, hogy angol vagyok, és kedvesen elővették az angol tudásukat, és elkezdték nekem a német szavakat angolos kiejtéssel lebetűzni, na ettől égnek állt a hajam. Mert ha azt mondja, hogy Johann, Jott, O, Há, Á, Enn, Enn, akkor értem, de ha elkezdi, hogy Dzséj O Éjcs... akkor váá, mert egy német nevet betűzzön németül! Ja, és a kedvencem még a J, wie Jantina, O, wie Ota, és fogalmam nincs ezekről a nevekről, akkor persze a kezdőbetűiket sem tudom, tehát kivagyok a vízből... És túl sokszor nem szeretek visszakérdezni...
Hát ennyi, mindenesetre nagyon meg voltak elégedve velem, megdicsértek meg minden, mondták, hogy adnak referencialevelet, ha kérek, és kérdezték, hogy ha lesz máskor is, hívhatnak-e. Mondtam, hogy persze, ha addig nem lesz más...
A kedd esti moziról meg annyit, mielőtt visszatérnék a kezdeti témámhoz, hogy a 127 hours-t néztük meg, gondolom otthon 127 óra a címe. A srác, aki beszorul a Grand Canyonban egy sziklába, és végül levágja a saját kezét. Hát, érdekes volt. Túl sok minden nem történt benne, ilyeneket leszámítva, hogy hogy veszi fel a leejtett bicskáját, kamerázza magát, hogy iszik, pisil, aztán issza a pisijét, meg hogy golyózik be majdnem. Én a durvább részeknél befogtam a fülem, hogy ne halljam, amint épp töri a saját csontját meg nyeszeteli az idegeit, meg persze a szememet is becsuktam, de az én bátor hős férjem persze végignézte az egészet premier plánban, és annyira nem volt rá jó hatással. Pedig előtte szerintem még rosszat sem álmodott egy film miatt sem (velem éles ellentétben), de most sikerült neki majdnem elájulnia, szó szerint. Én meg csak néztem rá, és kérdezgettem, hogy mi bajod, mi bajod? Ő meg csak annyit tudott mondani fal fehéren, hogy most ne beszélj hozzám, majd maga elé kapta a kukoricás bilit. Aztán valahogy helyrejött (hányás nélkül, bár ő azt mondja, hogy hányingere nem is volt, de akkor minek kapta maga elé azt a poharat?). Aztán közölte, hogy most úgy érzi magát, mint 3 hete a véradás után, ami előtt kb elfelejtett enni. Ja, és hogy nem biztos mégse, hogy be tud majd jönni a gyerekeink születésekor a szülőszobára, mert ő ezt nem tudja végignézni. Megnyugtattam, hogy elég, ha a fejemet nézi, remélem az meg nem lesz véres:)
Vicces amúgy, mert megkérdeztem véradás előtt, hogy izgul-e. Mondta, hogy kicsit. Kérdeztem, hogy mitől fél? Erre ő: "Hogy beszélgetni kell a nővérkével...." Na igen, az élet nagy problémái.
Na és akkor visszakanyarodva a szüleimhez. Ezerrel takarítottunk, abban a kevés időben, amikor tudtunk. Nem mintha túl nagy dzsuva vagy kupi lett volna, nálunk olyan nem lehet, mert abba bele is zizzenne a ház ura, de most meg aztán megint jött a: "Mosd le a szekrényeket, a csempét, ablakokat, stb". Hát mondanom sem kell, hogy a felére sem maradt időm, de azért mindent megtettem a férjem lelki békéjéért.
Csináltam fincsi angol ebédet, amit vacsorára ettünk meg anyáékkal. Ahhoz képest, hogy amúgy mennyire oda meg vissza vagyok a főzésért, amikor vendégek jönnek hozzánk, mármint ide Angliába, akkor valahogy ez nem látszik rajtam. Legalábbis az eddigi 2 vendégségnél így volt. Ezért csináltam meg a legnagyobb fogást, még mielőtt ideértek, mert tudtam, hogy utána már inkább velük szeretnék foglalkozni. Mert ha otthon lakunk, és vendégek jönnek, akkor persze teljesen belevetem magam, de így, hogy itt vannak 1 hétig, így nincs kedvem hozzá, mert akkor arra hangolódok rá, nem a vendégekre. De azért egy kenyeret így is sütöttem:)
Az idő egyébként elég vegyes volt, mert nagyrészt azért nem esett, elég meleg volt, szerintem kb 6-10 fok, és néha még a nap is kisütött. De sajnos épp amikor a tengerparton voltunk, elég rendesen esett az eső... Szóval így nem tudtuk annyira élvezni, bár Mátéval így is bevadultunk kicsit, mert ellökött a kutya, én meg megdobáltam homokkal. Ja, és elmondása szerint miután ellökött, én megrúgtam, amire mondjuk én nem emlékszem, de ha így volt, akkor bocsi. A víz egyébként sós, megkóstoltam, és van szép nagy homokkal feltöltött beach, úgyhogy nyáron ott a helyünk!!! Igaz szerintem elég nagy levegőt kell venni, hogy bemenjünk a vízbe, mert az ottani nyári átlaghőmérséklet valami 21-22 fok, szóval a víz sem lehet túl meleg... Nem baj, majd napozok. Hogy Máté mit csinál, azt még nem tudom. Amúgy lehet kapni valami cuppanós búvárruhához hasonlót, amiben nem érzed annyira, hogy hideg a víz, szóval lehet, hogy olyan kéne, biztos nagyon szexi! Az angoloknak persze ez nem olyan nagy gond, nekik már az ereikben is fagyálló folyik. Most is voltak szörfösök, február elején!
Voltunk még Bathban, ahol én már előtte jártam Marival is. Nagyon tetszett mindenkinek. Megnéztük Swindon gyönyörű parkjait, megtámadtak minket a mókusok is. Olyan kis pofátlanok, néha már elgondolkodom, hogy tényleg félnem kéne tőlük. Ja és valami hihetetlen mennyiségű hóvirágot láttunk, meg krókuszt, sőt, miután anyáék elmentek, további mezőket fedeztünk fel, valami hihetetlen gyönyörűek, kb mint egy szőnyeg, annyi virág van.
Voltunk Malmesburyben, ahol Máté is dolgozik. Ott igazi ködös Albion idő volt, pedig állítom, hogy ez ritka errefelé. Ja, és megnéztük Salisbury gyönyörű katedrálisát is.
Szóval tök jó volt, hogy itt voltak anyáék, és nem is sírtam nagyon a reptéren, amikor elmentek, szóval ügyes voltam. Nekem nehezebben megy, amikor vissza kell jönni. Összességében nincs itt kb semmi bajom, szeretek itt lakni, jól érzem magam, csak a váltások nehezek, ezért az is furcsa volt pár napig, hogy megint ketten maradtunk...
Tegnap végre levizsgáztam az ECDL Word részéből. Magam is meglepődtem, mert 100 %-os lett!!! Tudom, hogy nem nagy szám ez az egész ECDL dolog, hiszen az egyetemen ezerszer bonyolultabb dolgokat tanultunk, de nem baj, arra jó lesz, hogy kicsit növelje az önbizalmam, legalább pár napig. Rámfér. Utoljára a kresz vizsgám lett 100%os, de remélem nem úgy leszek a Worddel, mint a vezetéssel... Bár mostanában vezettem párszor, és fejlődés jeleit vettem észre magamon:) Kivéve persze ha összeveszünk a férjemmel, mert kb ez az egy téma van, ami gyakran balhéba fullad, ja, meg a péntek esti vásárlás, ahol már odafelé bekattan a drága, mert itt a hétvége, a boltban meg elhagyom, és nem tudom megkérdezni, hogy milyen vajkrémet akar, aztán felhívom, de foglalt, és végül megtalálom, amint épp piramist épít a tejesdobozokból, és közben a tesójával karattyol. A vezetésnél meg türelmetlenkedik, hogy nem tudom fejből az utat. Én meg örülök, hogy kikeveredek a 80 sávos körforgalmakból, és akkor már jön is a következő. Oké, tudom, figyelhetnék jobban is, de ő meg lehetne türelmesebb is. Mondtam neki, hogy mondja el, mit kell fejlesztenem, én meg megpróbálom. Mert én nem olyan vagyok, mint a legtöbb csaj, hogy leüvöltöm a férjet, hogy majd én azt jobban tudom, sőt, én mindig kérdezem, hogy most ez jó volt így? Neki meg épp ez megy az agyára, hogy nem használom az agyam:) De most, hogy szólt, már fogom, és minden indulásnál elmondom neki tízszer, hogy ne merészeljen türelmetlenkedni, és így minden ok:)
Jaj, sokat írtam. Megyek Excelezni. Puszi Mindenkinek!
