Hányások száma: 0
Hányingerek, émelygések száma: 0
Szagoktól való undorodás: 0
Fáradékonyság: kb a 12. hétig sok, aztán 0
Sírás focimeccsen: 0 (bár kb egyet sem néztem...)
Röhögés és sírás 5 perc alatt: well, pont ugyanannyi, mint terhesség előtt
Hormonális érzelmi kitöréssel egybekötött férjbuzergálás, well, well, szerintem ez is ugyanannyi, mint előtte, de a férj lehet, hogy kommentelni fog:)
Menstruációk száma az elmúlt 22 héten: 0
Megnövekedett mellek száma: 0
Növekvő pocak: 1
Felszedett kilók száma: 1-2
Képes bizonyíték a pocaklakó létezéséről: 2
Pocaklakó jeladása személyes létezéséről mocorgás formájában: egyre több, hacsak nem a tőkehal éledt fel a hasamban, amit tegnap ettem:)
Ez utóbbi érdekes, mert honnan lehet azt biztosra tudni, hogy a mocorgást a baba csinálja? Mármint nyilván tudom, hogy ilyet nem éreztem előtte, és nagyon-nagyon tetszik, első alkalommal még sírtam is, szerintem akkor kezdett igazából bekattanni a dolog:) De aztán olvastam, hogy sokszor az ember a hasi ütőerét érzi. Úgyhogy nem tudom, hogy a gyermekemmel vagy az ütőeremmel beszélgetek, de azért lelkes vagyok:)
Január 1-jén a közeli templomban voltam, egyedül, épp miután Máté hazaindult, amiről mindjárt bővebben. Épp időben odaértem, de itt mindig több százan tömörülnek, és általában esélyed nincs leülni, ha pont a mise elején érkezel. Sebaj, beálltam oldalra, oszt kész. Mivel meleg volt, levettem a kabátom, aminek köszönhetően hirtelen mindenki át akarta adni a helyét. De a mindenkiben még a félig mozgássérült néni is beletartozott. Annyira meglepett a dolog, valahogy nem fogtam még fel, hogy én lettem az a személy, akinek át kell adni a helyet. És egyre többen jöttek, hogy üljek le, mármár azon gondolkodtam, hogy kiáll a kapanyél a hátamból? Mondjuk tény, hogy alapból én is úgy néztem a kismamákra, hogy hűűű, jaj, gyorsan üljön le! De most, hogy én vagyok az, egyáltalán nem érzem magam így. Aztán majd meglássuk, hogy alakul a dolog itt, a második félidőben:)
De vissza a hazaútra. Úgy volt ugye, hogy megyek, egészen addig, amíg kiderült, hogy nem. Ami kb 1 héttel a hazaút előtt volt. A 20. heti ultrahangon kiderült, hogy egyrészt minden a legnagyobb rendben van a babával és velem is, de a méhlepényem mélyebben van, mint kéne, szóval nem igazán javasolt a repülés. Úgyhogy nem kockáztattam. Elég rosszul érintett a hír, mert ki tudja, mikor mehetek haza ezután legközelebb, a szülésig ugye biztos nem, pici babával meg szintén passz.
Szerencsére azért hamar túltettem magam a sokkon, de Máté azért megsajnált, és áttette későbbre a hazaútját, hogy ne legyek olyan sokáig egyedül. Hát nem éééédes?:)
Miről beszélek, nem is vagyok egyedül. Bocsi baba, ezt még szoknom kell...
A placentám miatt nem aggódok, szerencsére nagy valószínűséggel feljebbmászik majd, de ha nem is, akkor is "csak" császároznak, azt meg túlélem, lényeg a biztonság.
Mára meg sikerütlt kicsit lebetegednem, úgyhogy hazajöttem hamarabb, és szerintem holnap sem megyek be. Mondjuk semmi komoly, csak jobb a békesség. Így legalább többet pihenek, mert amúgy elég nehezen veszem rá magam, hogy ne pörögjek ezerrel.
A karácsonyunk jól sikerült, mondjuk én megint túlvállaltam magam a sütögetéssel Máté "örömére". Mivel mindig arra gondolok, hogy jaj hát fogyni kell, stb, eztért nem jellemző, hogy sütnék, ezért ünnepekkor annyira belelkesülök, mert úgy érzem, hogy ilyenkor van kifogás, hogy a végén persze túl sok lesz. szóval ezt még gyakorolnom kell, hiszen nem árulok el nagy titkot, hogy nem ez a karácsony lényege. Végül azért elég méltón megünnepeltük a Szentestét. Nekem hozott a Jézuska egy óóóóriási autentikus olasz szakácskönyvet. Nagyon profi, tökre tetszik, csak olyan nehéz, hogy alig bírom felemelni, és ugye nem szabad most emelgetnem:) Meg kaptam egy ultrakirály családi méretű öntöttvas edényt, az is nagggyon tetszik. A Zuram pedig rucikat kapott, legutóbb azt mondta, hogy szereti, ha azt kap tőlem. Ja meg egy takarót, egy társast és egy valag házi készítésű ehető ajándékot, aminek nagyon örült, de mégis én járok rájuk. Sajnos nem egyszerű leszoktatnom a mű és E függőségéről... Pedig tudnátok, milyen ütős a házi Nutella meg a műzli. És hát szerintem a szaloncukor sem volt kutya, főleg az epres-mandulás, de szerintem még a karamelles is jó lett, pedig én azt alapból nem is szeretem. Főleg ahhoz képest, hogy első próbálkozásra ehetetlen égett cukrot gyártottam. Ja, és volt zselés is, de azt nem tudtam becsokozni, valahogy lemászott róla...
Szenteste egyébként megint vendégségben voltunk Robertéknál, épp úgy, mint tavaly. Nem nagyon volt kedvünk menni, jobban szerettünk volna kettesben maradni, de végülis megint nagyon jól éreztük magunkat.
25-én meg Dorotáéknál, a lengyeléknél voltunk.
Végezetül néhány karácsonyi kép. BUÉK mindenkinek!
