Hétvége

Hétvégén nemzetközi mise volt a templomban. Mivel már korábban felhívták rá a figyelmünket, ezért napok óta gondolkodtam, mit is főzhetnék erre az alkalomra, végül gulyásleves és túrós rétes mellett döntöttem. Igenám, de sajnos nem kaptam réteslapot, az nem olyan egyszerű dolog errefelé. És mivel Máté amúgy is régóta nyúzott, hogy csináljak palacsintát, gondoltam najó, legyen. Igaz nem vagyok egy profi palacsinta sütő, mármint hogy a tésztáját valahogy eddig elég bénán kevertem ki, pedig tudom, hogy nem nagy kunszt, de én más dolgokat szoktam főzni:) De szerencsére most jól sikerült, és boldogan dobáltam őket a serpenyőben:) Még előző nap vettem hozzá túrót a lengyel boltban, mert itt azt sem lehet akárhol kapni, és jól rá is csodálkozott a patikus nőci, mert a túróval a kezemben beugrottam a gyógyszertárba. Kérdezi is tőlem, hogy ez miii, joghurt? Hát mondom nem, és innentől kezdve megpróbáltam elmagyarázni egy olyan embernek, aki még sosem evett, látott ilyet, hogy mi is az a túró. A végén mondtam neki, hogy a lengyel boltban lehet kapni, és próbálja ki, de ő ezt úgy értelmezte, hogy én meg akarom vele kóstoltatni ott a helyszínen, szóval elég fura fejet vágott és vadul ellenkezett.

Na visszatérve a menüre, mivel emlékeztem, hogy legutóbb, vagyis jó régen, amikor palacsintát sütöttem, marhára kevés lett, úgyhogy gondoltam most dupla adagot csinálok. Nem tudom Horváth Ilona kikre méretezte a mennyiségeket, de nekem még a dupla adag is kb 10-12 palacsintára futotta. Mondanom sem kell, hogy nem érték meg a holnapot, a drága férjem elég gyorsan bepuszilta, persze én is bíztattam, hogy ha már ennyit várt rá, akkor inkább egye meg, nem baj, ha nem viszek a templomba. Mert úgyis lesz gulyásleves!!!! Na igen, lett is. Csak épp azt felejtettem el az elején, hogy a marha meg a disznóhusi nem épp ugyanannyi ideig fő. Látszik, hogy nem szoktam csirkemellen kívül nagyon més husit csinálni:) (Hogy lesz így gesztenyéspulyka karácsonykor??). Lényeg az, hogy Máté szerint kulimászos mócsing lett, de szerintem mócsingos kulimász! Mondjuk neki minden mócsing a csirkemellen kívül, de a kulimász az betalált, mert ugye a marhahusi nem akart megfőni, és mivel túl korán tettem bele a zöldségeket, ezért azok meg szétfőttek. Szóval már csak azt kellett kitalálnom, hogy elvigyem így, és égessem le magam, hogy csak ilyen tudok, vagy menjek üres kézzel. Végül az utóbbit választottam, bár bevallom őszintén, hogy simán elfért volna a különböző indiai halfejek mellett... Na mindegy, a magyar specialitásokat gyakrabban kéne főznöm, mert itt ciki, ha nem tudok ilyet... És mivel Máté közölte, hogy bocs, de ebből ő nem eszik, ezért most itt vagyok egy kondér gulyással, amit egy templomnyi embernek főztem:) Még jó, hogy nekem ízlik.

Amúgy a mise nagyon szép volt, különböző nemzetiségű emberek olvastak fel a saját nyelvükön a saját népviseletükben. Meg volt afrikai meg indiai kórus, és az afrikaiak vittek mindenféle gyümölcsöt az oltárhoz az ostyával és a borral együtt. Utána pedig beözönlött a nép a közösségi terembe, hogy megkóstoljuk a nemzetek eledelét. Máté szokás szerint leült a terem leghátsó asztalához, gondolom hogy kerülje a rivaldafényt. Mit sem sejtve arról, hogy épp ez lesz az első sor, mert pont a színpad elé ültünk. Ennek épp addig a pillanatig örültem, amíg az első produkció el nem kezdődött, amikor is kb 5-6 indiai férfi iszonyat hangosan elkezdett verni egy-egy kegyetlen nagy dobot, és addig ütötték-verték, amíg majdnem megsüketültem. Hogy Máté szavait idézzem, nem igazán jött át a művészetük... De viccesnek vicces volt. Rajtuk kívül volt még 3 indiai táncos kislány(végig azért szorítottam, hogy le ne rúgják a színpad mellé tolt asztalon lévő tortát), 1 ír néptáncos kislány, afrikai népdalosok, 1 japán gitár+ének, és 3 vicces legyezővel billegő japán néni. Van amúgy egy bácsi, Bill, akivel tök jóba lettünk, kb 70 éves és nagyon jófej. Sokat járt Magyarországon, ezért sztorizott nekünk Bélákról és Lenkékről:) Kár, hogy egyre idősebb barátaink lesznek.

Ami még vicces, hogy volt 2 interjúm, és a templomban megismertünk 2 embert, egyik az egyik, másik a másik cégnél dolgozik. Kicsi a világ:) Amúgy az első interjú elég rosszul sikerült, el is voltam kenődve, de nem is tetszett volna a feladat. Épp itt keseregtem magamban, amikor felhívtak, hogy másnap lenne egy másik interjú, ami viszont nagyon jól sikerült. Ezen kívül ma is volt egy telefonos interjúm, az is jól sikerült, szóval szorítsatok!!!!!

A hétvégén voltunk egy gyönyörű szép parkban, ez Nyugat-Swindonban van, elég messze tőlünk (kocsival viszont csak 10 perc), de közel a templomhoz. Csatolok egy képet.

Szombaton voltunk a közeli anglikán templomban is karácsonyi vásáron, amit a szomszéd bácsi nagy plakáttal hirdetett az ablakában. Máté több játékot is kipróbált, többek között egy olyat, ahol meg kellett tippelni, hogy hány db csoki van egy edényben. Erre másnap felhívták, hogy ő nyert, szóval kapni fogunk kb 250 db csokit:)) Na igen, láttátok volna, milyen komolyan számolgatott, hogy ha az egész doboz ennyi gramm, akkor egy db az annyi gramm, stb. Az édességet véresen komolyan kell venni... Éljen a fogyókúra.

Ez+Az

Úgy néz ki, kóros arcmemóriamegújulásban szenvedek. Vagy örvendek neki? Ahogy sétálok az utcán, újabb és újabb emberek arca tűnik ismerősnek, és pár sarokkal arrébb mindig rájövök, hogy jaaaa, ez a futárpasi, a postásnéni, az állásközvetítő csaj, a lakásügynök, pincérlány, stb. De mire rájövök, addigra majd begolyózok, h már megint kit ismertem fel, amikor elvileg nem ismerek itt senkit?? Pedig úgy emlékeztem, hogy rossz a memóriám... Vagy rosszul emlékszem?? Vagy akkor most milyen a memóriám???:D

Azt még nem is meséltem, h egy eszkimónéni az angol tanárom. Tök aranyos. Erre csak egy pár nap után jöttem rá, amikor az arcát néztem. De már az is gyanús volt, hogy a mosdóban tök okosan úgy mosott kezet, hogy a jéghideg meg a tűzforró között húzgálta a kezét. Magyarul a vérében van a meleg keresése, csak mint egy igazi eszkimónak. Azóta én is így mosok kezet. Eddig az volt, h kinyitottam a meleget, és addig mostam ott, amíg még nem égetett, persze néha olyan gyorsan lesz hirtelen meleg, h leforrázom magam. Utána meg át a jéhidegbe, szóval a végére kellőképp lefagytak a kezeim. De az eszkimó néni technikájával túljártam az angolok hiperértelmetlen 2 csapos megoldásán:))

Tegnap este betojt a kocsinkban a kormány szervója. Úgyhogy vásárlás helyett autószerelőt kutattunk, szerencsére sikerült, de marha drága lesz. Persze az is lehet, h átvág, de nem nagyon tudunk másik helyet, meg merül az aksi is, és Máté dolgozik, én meg nem merem a kocsit elvezetni, főleg h azt sem tudom hova, és még ugye szar is. Máténak is izomláza van a kormánytekeréstől:) De minden félrebeszélés ellenére tényleg meg kéne tanulnom vezetni.

Ma szülinapi ajándékként 2 állásajánlattal is felhívtak:) Illetve ez túlzás, még csak az ügynökség kérdezte, h érdekelnének-e. Szóval mostmár lehet, h 3 interjúm is lesz:D

Ennyit a legfrissebb hírekből:)

Az első hónap

És igen!! Tegnap este óta végre van netünk, így egy hónap elteltével... Nem mondom, hogy nem lehet túlélni nélküle, főleg hogy tudtunk ügyeket intézni a könyvtárból, de azért könnyebb az élet, ha van:)

Az első hónapunk tök jól telt, igazából szép idők voltak, mondjuk elég hűvös van, de sokat sütött a nap. Persze néha kell egy kis eső is, mert anélkül hogy lenne angliai érzésünk???

A kanapénk még mindig a kertben dekkol, pedig már feladtunk hirdetést, hogy ingyen elvihető. Pedig milyen jó lenne, ha fel tudnánk ajánlani pl. a vörösiszap károsultaknak! Vagy bárki más rászorulónak... Itt meg senkinek nem kell...

Máté nagyon élvezi a munkáját. Az első napja után teljes extázisban volt. Kapott kb ajándékba (egy jelképes összeget kellett érte befizetni egy alapítványba) egy porszívót, olyan boldog volt, mint a kisgyerek, amikor kap valami szuper játékot karácsonyra. Szimpatikusak neki a kollégák, szereti a munkáját, meg úgy általában véve tök profi az egész, főleg a régi helyhez képest... Iszonyatosan el volt fáradva, úgyhogy kb 8kor lefeküdtünk aludni:) Mivel aznap volt a szülinapja sütöttem neki tortát és csináltam 2 marcipánfigurát (a képen látható), meg csináltam fincsi vacsit. A marcipánfiguráknak amúgy az a története, hogy megkaptam a feladatot, hogy szerezzek neki szülinapjára, mert le akarja harapni a fejét:) De persze sehol nem találtam, úgyhogy mondta, hogy akkor csináljak neki én. Így született a képen látható kutya és cica. Csak amikor meglátta, akkor közölte, hogy csaltam, mert ennek már nincs kedve leharapni a fejét, mert ezt én csináltam, és nagyon aranyos. Ennek köszönhetően még vagy egy napig megkegyelmezett nekik:)

Az édességmániáról amúgy csak annyit, hogy elterveztük, hogy mivel mindketten, de főleg ő egész nap ülünk (ő a munkahelyen, én meg angolon és a könyvtárban netezve), ezért minden este elmegyünk sétálni. Így is lett, csak éppen a második saroknál eszébe jutott a drágának, hogy neki bizony csoki kell, és "Ugye hoztál pénzt???". Én persze nem vittem, úgyhogy totális világvégi depresszió lett úrrá rajta, teljesen magába zuhant, és gondolkodott, hogy akkor a csokivágy vagy a lustaság az erősebb, magyarul hogy visszaforduljon-e a pénztárcájáért. Aztán megsajnáltam szegényt, és mondtam neki, hogy na jó, igazából van otthon egy kis dugi csokim, amit ugyan máskorra szántam, de odaadom neki, ha visszaértünk. Azt a fejet látni kellett volna, amit akkor vágott, hirtelen fülig ért a szája, ott kiabált az utcán, igazából azt már nem tudom mit, mert közben felemelt, és elkezdett dobálni (ENGEM!!!!!)! Úgy látszik az édességnek már a gondolata is elővarázsolja a tartalékolt erőit. Közben én meg sikítoztam, ahogy ilyenkor szoktam, és az arra járó összes autós minket bámult és röhögtek:)

Amúgy nagyon szeretjük Swindont, nagyon jó itt élni. Tele van parkkal, még szerintem most sem jártuk be a felét se. 5 percre van gyalog egy park, ami tele van virágokkal (tavasztól őszig), és nyáron koncertek vannak, amiket piknikezés közben lehet nézni:) 10 percre van egy nagy park, amiben óriási fák és nagy mezők vannak, ja meg van 2 tó is hattyúkkal, kacsákkal, meg bicikliutak. 15 percre van egy gyönyörű park, épp a templom mellett, ebben is van egy tó, és csodaszép mindenféle növényzet, ja meg hattyúk, kacsák, vadludak. És mindegyik park tele van mókusokkal! Aztán van egy kb fél órára lévő park, amiben egy hatalmas tó van, mellette erdő, tisztás, mini és rendes golfpálya, gyerekmedence. Nagyon szépek. Már várom a tavaszt:)

Az angolok amúgy elég komolyan veszik, hogy itt nincs olyan nagy különbség az évszakok között, magyarul nyáron nincs hőség, télen meg nincsenek olyan mínuszok, mint pl otthon. Na de azért most mégis 4 fok van, nyáron meg a legrosszabb esetben is van átlag 15-20! Szóval ehhez képest van, akik pólóban, illetve mezítláb, papucsban császkálnak. Már a gondolattól is feláll az összes szőrszálam egyenként (kivéve a lábamon, mert ott most epilláltam:), és nem hiszem el, hogy nem fáznak. Főleg az indiaiakat nem értem, mert náluk elvileg meleg van, akkor hogy nem váznak itt a kis lenge krisnás ruhájukban meg a pacskerben??? Arról nem is beszélve, hogy úgy látszik itt még a gyümölcsöknek sem szólnak, hogy vége van a nyárnak, mert még mindig lehet epret kapni! Jó, ez nyilván nem helyi érlelés, de az tény, hogy egész nyáron és szerintem még szeptemberben is árultak a piacon helyi epret. A meggy meg a cseresznye meg ott piroslik a fán, de egész nyáron nem sikerült megérnie... Őszibarackról és társairól meg álmodni sem merek. Hogy fogok így lekvárt főzni??

Az indiaiakra visszatérve: rengetegen vannak. Néha úgy érzem, hogy nem is Európában vagyok. Főleg a templomban, komolyan mondom, hogy az egyik misén kb 80% indiai, a másikon meg kb 99%! Nem mintha bármi bajom lenne velük, csak ettől nem nagyon tudom otthon érezni magam... De szerencsére most hétvégén találtunk egy templomot, ahol végre több a fehér ember. Tényleg nincs semmi bajom az ázsiaiakkal vagy az afrikaiakkal vagy senkivel se, de nem tudom magam "otthon" érezni, ha nincs körülöttem kb senki erről a kontinensről. Ebben a templomban meg gyönyörű mise volt, minden hétvégén más zene van, most gitáros mise volt, de van még pl. afrikai kórus is:) Igaz messze van, tehát ide nem lehet gyalog járni, vagyis csak ha valakinek van kedve mise előtt is meg után is több, mint egy órát gyalogolni...

Most pénteken meg lesz valami családi est, bár biztos gyerekeseket várnak, de mi is elmegyünk, mert kéne már valahonnan barátokat szerezni, és ha gyereket tervezünk majd itt, akkor ahogy Zsuzsi is tanácsolta, mindenképp kellenének kisgyerekes ismerősök. Szorítsatok, hogy találjunk!

Szóval minden tuti itt, kivéve azt, hogy tényleg senkit nem ismerünk. Mondjuk kedvesek a szomszédok, meg az iskolában is, ahova járok angolra, csak senki sem korombeli. Szerencsére Máté már 2szer volt beülésen a kollégáival, és jövő héten én is megyek:) Mondtam neki, hogy szilveszterre mindenképp kell valami bulit találnunk, szóval bele kell húznunk:)

Volt itt közben Halloween, amire itt nagyon rápörögnek. A boltokban már ezer éve árultak mindenféle boszorkány meg szörny jelmezeket, meg persze fél véres kart, agyakat, pókhálót, és ilyen meg hasonló értelmes dolgokat. Aztán az ünnep estéjén a gyerekek beöltözve járják a házakat, és "Trick or treat"-et játszanak, ami abból áll, hogy vagy kapnak édességet, vagy valami csínyt követnek el. Mondjuk az egyik ismerősömnek így dobáltak tojást az ablakára, úghogy jobb, ha adsz csokit:) Én adtam volna, de sajnos nincs csengőnk, a kopogást meg nem halljuk meg az első emelteről, szóval ez kimaradt. Elvileg az a szabály, hogy ahol ég a külső villany, oda lehet menni, hát nálunk most nem égett:( Talán majd jövőre. Azért vettünk egy tököt, és Máté csinált belőle lámpást.

Aztán november elején volt a Bonfire Night is, aminek meg ha jól tudom az a története, hogy egy fickó fel akarta gyújtani a parlamentet valamikor az 1600-as években, de elkapták, és elégették. Nem biztos, de valami hasonlót mesélt az egyik ismerősöm. És ennek emlékére mindenféle tűzzel emlékeznek erre az eseményre, leginkább tűzijátékkal, úgyhogy múlt hétvégén mindenki minden irányból lövöldözött. Én nagyon élveztem:)

A könyvtárban meg találtam tök véletlen egy turista könyvet Budapestről, gondoltam belelapozok. Olyan okosságokat tudhattam meg, mint pl hogy a budapesti emberek egyik kedvenc elfoglaltsága a "the szalonnasütés":), illetve hogy Magyarországon mindenkinek van névnapja az év egyik napján:) Ja, és van magyar nyelvkönyv is, ha valamelyik angol nagyon unatkozna. Nem hiszem, hogy azt valaha valaki is kivette, mert itt még németül meg franciául is alig tud valaki... Lehet, hogy ki kéne vennem, nehogy kis forgalom miatt kidobják:)

Csatolok még egy régebbi képet az utolsó virágkötész művemről. Közben kötöttem csokrot is, de az nem tetszett annyira, ez viszont nagyon!

Mára ennyi, puszi mindenkinek!

Koltozesunk tortenete

Es ujra itt:) Most a konyvtarbol jelentkezem, mert otthon meg mindig nincs netunk... Jo sok minden tortent a legutobbi bejegyzesem ota, szoval neki is latok:)
Hát kezdjük az elején. 2 hete, miután visszajöttem otthonról, felkerekedtünk, és elindultunk új otthont keresni. Mivel semmit és senkit nem ismertünk ott lenn, messze délen, csak azt tudtuk, hogy Máté Malmesburyben fog dolgozni, kiszúrtunk egy nagy várost a térképen (155.000 lakossal, mostmár +2, ahogy Brian mondta :), és elkezdtünk ott kiadó lakásokat nézni. Első körben összesen 5-öt néztünk meg, ha jól emlékszem, voltak jók és rosszabbak is, de a lényeg, hogy így az ismeretlenből érkezve teljesen beleszerettünk az óvárosba (amiben mondjuk nem sok ó van, de így hívják). És mivel akkor csak egy lakást mutattak, ami ezen a környéken volt, ezért majdnem kivettük azt. Aztán még utolsó szempontként elkezdtük vizsgálni, hogy merre tudnánk parkolni, és konkrétan innentől kezdve órákon keresztül ezen szenvedtünk, embereket szólítottunk le, boltokba mentünk be, megismerkedtünk Phillel, a spanyol tapaszbárossal, és a lakás alatt felújító 3 munkásemberrel is, akik a nap folyamán több dologban is segítettek. Végül kiderítettük, hogy kb. sehol nem lehet megállni, csak ha fizetsz, jó sokat. Illetve a környező kis utcákban, de ott is csak akkor, ha van engedélyed, amit utólag kiderült, hogy erre a lakásra nem is kaptunk volna… Szóval végül úgy döntöttünk, hogy inkább lejövünk még egyszer, és akkor már csak ezen a környéken nézünk lakásokat, és csak olyat, ahol tuti lehet parkolni.
A második hétvégén tehát már csak az itt nézelődtünk, és végülis az utolsó, összesen kb. a 10. lakást vettük ki. (Máté előre megmondta, hogy ezt fogjuk, pedig csak kívülről volt kép). Nagyon jó helyen van, mert kb 5 perc a központ, 1 percre van egy gyönyörű park, és kb 10 percre egy másik. És mégsem a belváros totál közepén, hanem egy aranyos, nyugodt kertvárosias részen. A lakás nagyon hasonlít az előzőre, mert ez is ún. terraced house, és ez is ketté van választva, és ennek is az első emeletét béreljük, és itt sincs egyelőre alsó szomszéd. Mondjuk nem tudom, lesz-e valaha, mert egyrészt a főbérlő félbehagyta a felújítását (a mienknél megunta, de szerencsére ez nagyon szép lett), másrészt pedig mert olyan szuperokosan oldotta meg, hogy a nappalinak és a lakás többi részének külön bejárata van, tehát ha át akarsz menni egyikből a másikba, akkor szépen ki kell menni a ”lépcsőházba”. Nem tudom, hogy valaha ki fogják-e ezt adni valakinek…
Szóval a lakás már megvolt, már csak azon kellett izgulni, hogy elég lesz-e egy hét, hogy a mindenféle papírokat elintézze nekünk az ügynökség, mert a segítőink csak hétvégén értek rá. Közben mindent összepakoltunk (azt hittem nincs sok cuccunk, de pakolni minden sok), és csütörtökön megkaptuk az engedélyt, hogy másnap beköltözzünk. Ja, és azt majdnem elfelejtettem, hogy az én kicsi férjem hozta a formáját, és úgy kb. 3 napon keresztül megállás nélkül porszívózott, minden egyes szétszedett bútordarabot, szerintem még a csavarokat is. A végére már neki is csengett a füle, csak azt csodálom, hogy a szomszéd csaj nem jött anyázva, bár lehet, hogy jött, csak nem hallottuk. Ez persze egy ideig még oké, hogy jaj de rendes kis férjem van, de amikor a fülbevalóim elpakolásánál aznap kb. tizedszer kérdezi meg, hogy de akkor tuti biztos, hogy mindent leportalanítottam????, na, akkor már nyílt ki a bicsak a zsebemben, még akkor is, ha ez félreértés volt. Kijelölt egy tiszta szobát, ahová csak papucs nélkül lehet belépni, minden lépést megfontolva, nehogy egy meggondolatlan mozdulattal szöszmöszlavinát indítsunk el a pedáns tisztaságú cuccainkra, amik amúgy egyenként be voltak csomagolva, tehát semmi bajuk nem lehetett volna. De most mondjátok meg, kell ennél tökéletesebb munkahely neki, mint a Dyson, ahol porszívókat gyártanak?:)
Aztán eljött a nagy nap, egész gyorsan és flottul sikerült mindent lepakolni a bérelt kocsiba, ami éppen akkora volt, hogy beférjenek a cuccok. Hála és köszönet érte a 2 segítségünknek, Zsoltnak, Máté mostmár volt kollégájának és Valinak, Jess, az angoltanárom barátjának, aki tényleg fiú, csak román, és ott ez a név férfinév. Búcsút vettünk a szomszédoktól, én még pityeregtem is, bár ez nem túl meglepő. Az egyik fickó nem tudom hányszor elmondta, hogy jaaaj, mikor lesznek neki megint ilyen rendes szomszédai… Persze mindenki mondta, hogy hú hát ha erre járunk, ugorjunk be, úgyhogy már van vagy 5 hely, ahova be kell ugraniJ Mert persze a templomból, a kórusból, angolokról és a kötőklubból is elbúcsúztattak, Mátét meg a munkahelyéről, kaptunk képeslapokat és kis ajándékokat is. Jó volt itt lakni, tényleg aranyos embereket ismertünk meg.
Szerencsére szuper költöző időnk volt, hamar leértünk Swindonba (ez az új városunk), elintéztük az ügynökséggel a papírokat, és gyorsan felpakoltuk a cuccokat a kocsinkból. Aztán kiültünk a ház elé, mert nem volt már mit csinálni, élveztük a napsütést, és vártuk Zsoltot és Valit a cuccainkkal. És vártuk, és vártuk és még mindig vártuk őket, közben unalmunkban megtanítottam Máténak a Panzerlied első két sorát, lespanoltunk egy szomszéddal, elcsevegtünk vele a szelektív hulladékgyűjtésről, és akkor végre megérkeztek. Nagy lendülettel elkezdtünk fölpakolni, amikor is nekiütköztünk az első problémának: nem fért be az asztal az ajtón, még úgy sem, hogy amennyire lehetett, darabjaira volt szedve… Addig-addig szenvedtünk vele, hogy végül Máté fogta, és a lábánál fogva kettétörte. Reményeink szerint talál majd olyan ragasztót, amivel majd meg tudja ragasztani, és ami csak akkor fog elengedni, amikor egy vendégség alkalmával, lerakom Mr Dyson elé az utolsó szalvétát, és ennek köszönhetően a gulyásleves nem a szájában köt ki majd…
A pórul járt asztal viszont sajnos csak a kezdet volt, mert gyanússá vált, hogy akkor más nagyobb bútorok sem férnek majd be. Sajnos így is lett, úgyhogy most van egy kanapénk és egy nagy fotelunk a dzsungeles kert végében. Még az a szerencse, hogy volt egy másik kanapénk isJ
Aztán megköszöntük Zsoltéknak a sok segítséget, és útjukra engedtük őket, mivel még jó sok vezetés állt előttük. Aztán hulla fáradtan beültünk a zsákok közé, és Máté keseregni kezdett, hogy jaaaaj, hát ő még ma ki akarta takarítani az egész lakást, de ő olyan fáradt, hogy inkább rendeljem én a pizzát, mert még beszélni sincs ereje. Én már korábban mondtam neki, hogy ez lehetetlen, hogy költözés után még takarítsunk, és baromság is, hiszen ott lesz rá egy hetünk, amikor mindketten otthon leszünk. De ő csak szomorkodott, hogy most mi lesz, ilyen tudattal ő nem bír aludni, hogy por van, és hogy amúgy sem fért be a kanapéL Én elég hamar túltettem magam a kezdeti sokkon, úgyhogy nyugtatgattam, hogy majd eladjuk. Közben észrevettük, hogy a szél lefújta róla a kert végén a védőfóliát, úgyhogy utolsó erőnket összegyűjtve elkirándultunk a kert végébe, hogy megigazítsuk. Illetve elkirándultunk volna, mert Máté közben észrevette, hogy a pizzafutár épp rossz helyre viszi a pizzánkat. Szóltunk neki, és boldogan siettünk vissza, mert már kopogott a szemünk az éhségtől. Igenám, de egyik kulcs sem nyitotta az ajtót. A nő az ügynökségnél azt mondta, hogy a 2 kulcscsomón ugyanolyan kulcsok vannak, de hát sajnos kiderült, hogy nem volt igaza. Persze biztos ki kellett volna próbálnunk, de ez ekkor már késő bánat volt… Az ügynökségnek ugyan van pótkulcsa, de már tuti nincs ott senki. Szerencsére a zsebemben volt a telefonom, és épp arra jött az egyik szomszéd bácsi, széles vigyorral a fején, hogy jé, most költöztünk be?? Mondtam, hogy ja, és épp most zártuk ki magunkat, nem tudja, hogy kit kéne hívni? Közben megérkezett egy másik szomszéd family, és kijött a bácsi felesége, meg épp hazaérte a lányuk, szóval már az egész utca előttünk tömörült. Közben Máté kitalálta, hogy ő bemászik az ablakon, mert ilyen amerikai stílusú felhúzós ablakunk van, és én nem zártam be, csak lehúztam, és szerencsére nem szólt rámJ Persze én elkezdtem sápítozni, hogy dehogy mászol fel, nem akarom végignézni, ahogy leesel, mire a szomszéd figura közölte, hogy neki van egy létrája, azt kölcsön tudja adni. Szóval a két férfi hátravonult, addig én beszélgettem a család többi részével, akik épp pizzázni tartottak, szóval akár fel is ajánlhattam volna a miénket a létráért cserébeJ A másik szomszéd néni meg ajánlkozott, hogy megmelegíti a pizzánkat a sütőjében, mert biztos kihűlt, de mondtam, hogy köszi, nekünk is van sütőnkJ Végül sikeresen visszajutottunk a lakásba, mivel Máté bemászott az ablakon. Szerencsére lenyugodott a drága, és megelégedett aznap estére a hálószoba felporszívózásával.
Másnap viszont kitakarítottuk a lakás kb 80%-át, persze most is volt tiszta szoba, ahova mostmár csak megfürödve lehetett belépni. Állítom, hogy fejben tartja szám szerint, hogy melyik szobában hány porszem van, úgyhogy meg sem próbálhatok csalni. Azóta megtanulta a Panzerlied 3. sorát is, úgyhogy éjjel-nappal ezt hallgathatomJ Ja, és Depnhey, a szomszéd néni felkiabált az ablakunkba tegnap, hogy tud egy boltot, ahol használt bútorokkal kereskednek, szóval hátha… Csak az eső ne essen (reménytelen kérés Dél-Angliában???)
Hát ennyi lenne lakhelyváltásunk ”rövid” története. Reméljük továbbra is annyira fogunk szeretni itt lakni, mint amennyire most szeretünkJ