karácsony

Nagyon jól sikerült az első itteni karácsonyunk: ahhoz képest, hogy azt hittük, a kutya sem nyitja majd rénk az ajtót és kettesben kuksolunk majd végig a lakásban (mondjuk ennek is örültünk volna), ehhez képest alig volt pár óra, amit egyedül töltöttünk el, és ebben a pár órában is nagyrészt a családdal skypeoltunk.

24-én még befejeztük a takarítást és főztünk, de azért még jött az ügynökségtől egy fickó (akinek voltunk a koncertjén), mert előző este Máté észrevette, hogy folyik az egyik radiátor, és féltünk, hogy beáztattuk az alattunk lévő lakást, ahol nem lakik senki. De szerencsére nem volt semmi baj.

Szóval, miután minden megvolt és magunkat is puccba vágtuk, nagyon gyorsan megvacsoráztunk. A menü a következő volt: húsleves, gesztenyés-aszalt gyümölcsös pulyka áfonyamártással és rozmaringos krumplival; illetve egy tonna süti: mézeskalács, diós, mákos bejgli (ezt Máté anyukája is küldött), Fantás-túrós süti, Kata-szelet, narancsos-mazsolás, kókuszos és csokis keksz. Persze még úgy is túl sok lett, hogy a felét elajándékoztuk... Dehát annyira be voltam zsongva, mert ugye máskor nem sütök, mert mindig fogyózni kéne.

A vacsi után gyorsan felhívtuk a családot, aztán beadtunk sütit a szomszédnak, majd mentünk a templomba. Volt betlehemes, nagyon édesek voltak:) Rögtön utána mentünk Robertékhez, ahol megint vacsoráztunk, volt kis ajándékozás, sokat beszélgettünk, és még kvíz játék is volt, de mivel az angol tündérmesékről szólt, nem sokat tudtunk hozzászólni... Amúgy összeszámoltam, és összesen 28-an voltunk, ennek nagy része a családjuk. Az egyik fiúnak német felesége van, ennek nagyon megörültem, és gyorsan odamentem hozzá, hogy beszélgessünk. De elfelejtettem előtte átállítani az agyam. és minden mondat felét angolul mondtam.... Nagyon ledöbbentem, hogy ilyen béna vagyok, szóval gyakorolnom kell, nehogy a végén itt elfelejtsek németül! Pedig interjúkon eddig mindig jól ment, de biztos azért, mert azokra rákészültem.

Aztán mire hazaértünk, Pete, a szomszéd bedobott egy lapot, hogy Boldog karácsonyt, és majd menjünk át. De hozzá még nem jutottunk el... Amúgy itt nagy divat a képeslapozás, 30-asával árulják a Wilkinsonsban, meg vannak külön képeslap boltok! Mindenki ad mindenkinek, akivel valaha váltott 2 szót... Ami amúgy aranyos, csak épp vicces, hogy semmi személyeset nem írnak bele, hanem a nyomtatott szöveg alá, h minden jót: Pete. Kb ennyi, és a templomban nagyon vicces, mert még oda sem adják egymásnak, hanem kiteszik egy asztalra, és onnan kell elvenni a nevedre szólókat.

Másnap reggel megint templomban voltunk, majd a lengyel pár jött át, és itt voltak egész estig. Teljesen odavoltak a bonbonoktól és a szaloncukroktól, amit csináltam. A bonbon marcipános-rumos-aszalt gyümölcsös volt, a szaloncukrok pedig több ízben: fahéjas, fahéjas-narancsos, banános-fahéjas, rumos-mazsolás, gyömbéres-barackos és citromos-rozmaringos. Finom volt, de Máté szerint túl extrák, úgyhogy jövőre zseléset csinálok:)

Este meg a szomszéd Rogék hívtak át a családi vacsijukra, az is nagyon jó volt. Kaptunk ajándékba valami gyümölcsös gint, amit a néni csinált, fini.

26-án templom után pedig mi mentünk a lengyel párhoz (Dorota, Damian és a kislányuk Karolina), és egész estig ott voltunk.

Hát ilyen volt a karácsonyunk, jó mozgalmas, alig győzzük kipihenni a fáradalmakat:)

December

Jó rég írtam, úgyhogy gondoltam most bepótolom. Épp szakad a hó kint, pedig már amúgy is volt vagy 10 cm, ami szombat reggelre esett. Nem mintha ez nekünk olyan nagy szám lenne, de az angolok teljesen ki vannak borulva. 3 hete pl lett volna egy karácsonyi karaoke party a templomban, és képesek voltak törölni a rossz időjárás miatt, pedig akkor állítom, h nem volt 5 cm hó se! Úgyhogy most, amikor már lassan 15 van, szerintem lehet, hogy itt még a karácsony is elmarad??? Arról nem is beszélve, hogy állandóan lezárják a reptereket, ezért izgulhattunk, hogy Mari (barátnőm) tud-e jönni. Nem értem, ennyi erővel Európa országainak felében meg kellene hogy álljon mindenféle közlekedés télen! A másik dolog meg amit nem értek, hogy miért nincs téli gumijuk?? Itt panaszkodnak, hogy jaj ez már a 2. tél, hogy ilyen nagy hó és hideg van, de mégsem vesz senki téli gumit, de igazán kapni sem lehet. Meg képesek úgy elindulni, hogy a hátsó ablakon áll a 10 cm hó, több ilyen autót is láttunk. Arról nem is beszélve, hogy senki nem lapátolja el maga előtt a havat, még a forgalmas helyeken sem, (sőt, van ahol műkő van járda helyett, ráadásul lejtőn, nagyon okos ötlet....), állítólag azért, mert ha eltakarítanák, azzal ők megváltoztatnák a járda természetes állapotát, és ha valaki elesik a házuk előtt, akkor az beperelheti őket... Néha úgy érzem, mintha Amerikában lennék, mint a klasszikus történetben, hogy a néni bepereli a mikrógyártócéget, hogy nem írták rá, hogy nem lehet benne macskát szárítani. És meg is nyeri a pert! Tegnap pl azt hallottuk, hogy Skóciában pl nem mondják meg a szülőknek, hogy fiút vagy lányt várnak, még ha akarják sem, mert több esetben előfordult, hogy rosszat mondtak, az ifjú pár elköltött 2 teherautónyi pénzt, hogy mindent beszerezzen rózsaszínben/kékben, és aztán nagyot koppantak, és felháborodásukban persze beperelték a kórházat. Furcsa népség.

Épp most hívott Máté, hogy hamarabb hazaengedik őket a munkahelyről, mert esik a hó!!!!!! Hát nagyon édesek, de azért kicsit röhögnöm kell:) Kicsit olyan, mint régen az iskolában:) Mindenesetre örülök, neki, hogy hamarabb itthon lesz:)

Na, azért írok jót is, nem csak panaszt. Mert összességébe véve az ég világon semmi bajunk nincs az angolokkal. Sőt, kifejezetten kedves, barátságos és - a sztereotípiákkal ellentétben - közvetlen népség. A templomi társaság meg főleg, olyan nagyon örülünk, hogy rájuk találtunk! Minden hétvégén van teázás mise után, mondjuk ez Gainsboroughban is volt, de itt sokkal több ember marad ott, és csak kapkodtam most is a fejem, hogy kivel beszélgessek. Van egy bácsi, azt hiszem már írtam róla, Bill, aki telejsen oda van Mátéért. Meglátott, rögtön jött, hogy hol van Matthew?? Nekem meg mondta búcsúzáskor, hogy már most szeret:) Olyan aranyos, és hihetelen, egy vállalat igazgatója volt, azt hiszem valami mérnök, és így nyugdíjas éveire meg a Tesconak dolgozik fuvarosként heti 2 napot. És nem érzi alantasnak, és nem is a pénz miatt csinálja, hanem csak hogy csináljon valamit. Nagyon szimpatikus ember, az unokái meg nagyon nagyon édesek és gyönyörűek.

Aztán van egy Robert nevű fickó, nahát ő meg a másik. Múltkor csak úgy odajött hozzánk, és meghívott magához, mert hogy januártól lesz egy több hetes program az ő házában házaspároknak. Beszélgetés, ilyenek, gondolom hasonló, mint a jegyesoktatás. Aztán következő vasárnap odajött, hogy feltétlen be szeretne mutatni minket egy lengyel párnak, akik végre egykorúak velünk, van egy 2 éves kislányuk, és nagyon-nagyon aranyosak! Tegnap mise után meg is hívtak magukhoz ebédre, és ott ragadtunk vagy 4 órán keresztül:) Úgy néz ki, hogy velük fogunk karácsonyozni, egyik nap ők jönnek, másik nap meg mi.

24-ére pedig meghívást kaptunk az imént említett Robert nevű fickóhoz, ott lesz az egész családja, leszünk sztem min. 15-en, a lengyel pár, Damjan, Dorota és a kislányuk, Carolina is jön. Kaptunk postán feladott képeslapot, benne a meghívó, fotó a családról, és pontosan leírva, hogy ki kicsoda és kinek a kije. Döbbenetes, hogy milyen rendesek. Hogy ennyire figyelmes legyen, hogy szegény bevándorló, ne legyen egyedül! A felesége mondta, hogy vigyünk személyenként vmi pici ajándékot, és azt fogjuk odaadni egymásnak, így mindenki kap valamit.

És amint említettem, meglátogatott minket Mari, nagyon jó volt, sokat kirándultunk, vásároltunk, és végre napközben sem voltam egyedül! Voltunk megint Weston-Super-Mare-ben a tengernél, Oxfordban, Bathban és a Stonehengenél, meg egy közeli kis városban, Salisburyban. Nagyon tetszett mindegyik hely, főleg így barátnővel:) Mondjuk néha jó hideg volt, de legalább nem esett semmi. Mari eléggé meg volt rökönyödve néhány dolgon, pl az itteniek néha érthetetlen akcentusán, illetve azon, hogy egyesek -5 fokban is lazán nyomják pólóban, vagy rövid gatyában, mások meg kis nyári cipőben mezítláb, esetleg szandálban. Vicces volt hallgatni, ahogy ki van rajta akadva, mert teljesen olyan volt, mintha magamat látnám, amikor kiköltöztem:)

Közben megvolt Máté céges karácsonyi bulija is. Nagyon rápörgött a drága, mert be kellett öltözni, és ő kitalálta, hogy úgy fog, hogy az egyik oldala egy csöves, a másik pedig egy üzletember lesz. Ja, mert a party témája a Metropolisz volt, miszerint bárminek beöltözhetsz, ami egy nagyvárosban előfordulhat. Csatolok egy képet, senki ne ijedjen meg, azóta már helyrejött:) Csak a bojler szerelő nézett rá kicsit érdekesen, mert másnap reggel még mindig féloldalas volt, ami ugye kissé fura látvány... De nem ám mondott volna neki valamit, hogy ja bocsi, tegnap jelmezbál volt, nem! Inkább nekem mondta, hogy menjek ki hozzá én, mert hát neki ilyen a haja. Ja, és taxival kellett lemennie a szervezett buszhoz, mert már nem volt máshogy elég idő, de persze neki sem mondott semmit. Jaj ez a férj:) Sajna tartozékokat, mint én nem lehetett vinni, úgyhogy szegénykém az este nagy részében egyedül ücsörgött, mert már a taxiba beüléskor sikerült kiszakítania a gatyáját, és a party közben ez csak rosszabb lett, úgyhogy inkább beült a sarokba, mintsem hogy táncolni kezdjen, mert félt, hogy mindenki a kilógó alsógatyáját fogja bámulni:)

Közben meg az említett szerelő úgy néz ki, hogy megcsinálta a fűtést, szóval reményeink szerint talán nem fagyunk már szét többet, legalábbis nem annyira, mint eddig. De azért még Marit szétfagyasztottuk, hogy lássa, milyen nehéz nekünk:)

Meg kaptunk új kerti ajtót is, mert a tönkrement. Ja, és összespanoltam a szerelővel, és mivel kiderült, hogy egy együttesben játszik, ezért Mátét csodával határos módon sikerült elrángatnom, illetve sikerült elvitetnem magam vele a bácsi fellépésére egy hangulatos kis pubba. Szóval nagyon pörögtünk a hétvégén.

Most megyek is, mert a nagy pörgésben nem volt időnk bevásárolni, úgyhogy most megyünk.

Hétvége

Hétvégén nemzetközi mise volt a templomban. Mivel már korábban felhívták rá a figyelmünket, ezért napok óta gondolkodtam, mit is főzhetnék erre az alkalomra, végül gulyásleves és túrós rétes mellett döntöttem. Igenám, de sajnos nem kaptam réteslapot, az nem olyan egyszerű dolog errefelé. És mivel Máté amúgy is régóta nyúzott, hogy csináljak palacsintát, gondoltam najó, legyen. Igaz nem vagyok egy profi palacsinta sütő, mármint hogy a tésztáját valahogy eddig elég bénán kevertem ki, pedig tudom, hogy nem nagy kunszt, de én más dolgokat szoktam főzni:) De szerencsére most jól sikerült, és boldogan dobáltam őket a serpenyőben:) Még előző nap vettem hozzá túrót a lengyel boltban, mert itt azt sem lehet akárhol kapni, és jól rá is csodálkozott a patikus nőci, mert a túróval a kezemben beugrottam a gyógyszertárba. Kérdezi is tőlem, hogy ez miii, joghurt? Hát mondom nem, és innentől kezdve megpróbáltam elmagyarázni egy olyan embernek, aki még sosem evett, látott ilyet, hogy mi is az a túró. A végén mondtam neki, hogy a lengyel boltban lehet kapni, és próbálja ki, de ő ezt úgy értelmezte, hogy én meg akarom vele kóstoltatni ott a helyszínen, szóval elég fura fejet vágott és vadul ellenkezett.

Na visszatérve a menüre, mivel emlékeztem, hogy legutóbb, vagyis jó régen, amikor palacsintát sütöttem, marhára kevés lett, úgyhogy gondoltam most dupla adagot csinálok. Nem tudom Horváth Ilona kikre méretezte a mennyiségeket, de nekem még a dupla adag is kb 10-12 palacsintára futotta. Mondanom sem kell, hogy nem érték meg a holnapot, a drága férjem elég gyorsan bepuszilta, persze én is bíztattam, hogy ha már ennyit várt rá, akkor inkább egye meg, nem baj, ha nem viszek a templomba. Mert úgyis lesz gulyásleves!!!! Na igen, lett is. Csak épp azt felejtettem el az elején, hogy a marha meg a disznóhusi nem épp ugyanannyi ideig fő. Látszik, hogy nem szoktam csirkemellen kívül nagyon més husit csinálni:) (Hogy lesz így gesztenyéspulyka karácsonykor??). Lényeg az, hogy Máté szerint kulimászos mócsing lett, de szerintem mócsingos kulimász! Mondjuk neki minden mócsing a csirkemellen kívül, de a kulimász az betalált, mert ugye a marhahusi nem akart megfőni, és mivel túl korán tettem bele a zöldségeket, ezért azok meg szétfőttek. Szóval már csak azt kellett kitalálnom, hogy elvigyem így, és égessem le magam, hogy csak ilyen tudok, vagy menjek üres kézzel. Végül az utóbbit választottam, bár bevallom őszintén, hogy simán elfért volna a különböző indiai halfejek mellett... Na mindegy, a magyar specialitásokat gyakrabban kéne főznöm, mert itt ciki, ha nem tudok ilyet... És mivel Máté közölte, hogy bocs, de ebből ő nem eszik, ezért most itt vagyok egy kondér gulyással, amit egy templomnyi embernek főztem:) Még jó, hogy nekem ízlik.

Amúgy a mise nagyon szép volt, különböző nemzetiségű emberek olvastak fel a saját nyelvükön a saját népviseletükben. Meg volt afrikai meg indiai kórus, és az afrikaiak vittek mindenféle gyümölcsöt az oltárhoz az ostyával és a borral együtt. Utána pedig beözönlött a nép a közösségi terembe, hogy megkóstoljuk a nemzetek eledelét. Máté szokás szerint leült a terem leghátsó asztalához, gondolom hogy kerülje a rivaldafényt. Mit sem sejtve arról, hogy épp ez lesz az első sor, mert pont a színpad elé ültünk. Ennek épp addig a pillanatig örültem, amíg az első produkció el nem kezdődött, amikor is kb 5-6 indiai férfi iszonyat hangosan elkezdett verni egy-egy kegyetlen nagy dobot, és addig ütötték-verték, amíg majdnem megsüketültem. Hogy Máté szavait idézzem, nem igazán jött át a művészetük... De viccesnek vicces volt. Rajtuk kívül volt még 3 indiai táncos kislány(végig azért szorítottam, hogy le ne rúgják a színpad mellé tolt asztalon lévő tortát), 1 ír néptáncos kislány, afrikai népdalosok, 1 japán gitár+ének, és 3 vicces legyezővel billegő japán néni. Van amúgy egy bácsi, Bill, akivel tök jóba lettünk, kb 70 éves és nagyon jófej. Sokat járt Magyarországon, ezért sztorizott nekünk Bélákról és Lenkékről:) Kár, hogy egyre idősebb barátaink lesznek.

Ami még vicces, hogy volt 2 interjúm, és a templomban megismertünk 2 embert, egyik az egyik, másik a másik cégnél dolgozik. Kicsi a világ:) Amúgy az első interjú elég rosszul sikerült, el is voltam kenődve, de nem is tetszett volna a feladat. Épp itt keseregtem magamban, amikor felhívtak, hogy másnap lenne egy másik interjú, ami viszont nagyon jól sikerült. Ezen kívül ma is volt egy telefonos interjúm, az is jól sikerült, szóval szorítsatok!!!!!

A hétvégén voltunk egy gyönyörű szép parkban, ez Nyugat-Swindonban van, elég messze tőlünk (kocsival viszont csak 10 perc), de közel a templomhoz. Csatolok egy képet.

Szombaton voltunk a közeli anglikán templomban is karácsonyi vásáron, amit a szomszéd bácsi nagy plakáttal hirdetett az ablakában. Máté több játékot is kipróbált, többek között egy olyat, ahol meg kellett tippelni, hogy hány db csoki van egy edényben. Erre másnap felhívták, hogy ő nyert, szóval kapni fogunk kb 250 db csokit:)) Na igen, láttátok volna, milyen komolyan számolgatott, hogy ha az egész doboz ennyi gramm, akkor egy db az annyi gramm, stb. Az édességet véresen komolyan kell venni... Éljen a fogyókúra.

Ez+Az

Úgy néz ki, kóros arcmemóriamegújulásban szenvedek. Vagy örvendek neki? Ahogy sétálok az utcán, újabb és újabb emberek arca tűnik ismerősnek, és pár sarokkal arrébb mindig rájövök, hogy jaaaa, ez a futárpasi, a postásnéni, az állásközvetítő csaj, a lakásügynök, pincérlány, stb. De mire rájövök, addigra majd begolyózok, h már megint kit ismertem fel, amikor elvileg nem ismerek itt senkit?? Pedig úgy emlékeztem, hogy rossz a memóriám... Vagy rosszul emlékszem?? Vagy akkor most milyen a memóriám???:D

Azt még nem is meséltem, h egy eszkimónéni az angol tanárom. Tök aranyos. Erre csak egy pár nap után jöttem rá, amikor az arcát néztem. De már az is gyanús volt, hogy a mosdóban tök okosan úgy mosott kezet, hogy a jéghideg meg a tűzforró között húzgálta a kezét. Magyarul a vérében van a meleg keresése, csak mint egy igazi eszkimónak. Azóta én is így mosok kezet. Eddig az volt, h kinyitottam a meleget, és addig mostam ott, amíg még nem égetett, persze néha olyan gyorsan lesz hirtelen meleg, h leforrázom magam. Utána meg át a jéhidegbe, szóval a végére kellőképp lefagytak a kezeim. De az eszkimó néni technikájával túljártam az angolok hiperértelmetlen 2 csapos megoldásán:))

Tegnap este betojt a kocsinkban a kormány szervója. Úgyhogy vásárlás helyett autószerelőt kutattunk, szerencsére sikerült, de marha drága lesz. Persze az is lehet, h átvág, de nem nagyon tudunk másik helyet, meg merül az aksi is, és Máté dolgozik, én meg nem merem a kocsit elvezetni, főleg h azt sem tudom hova, és még ugye szar is. Máténak is izomláza van a kormánytekeréstől:) De minden félrebeszélés ellenére tényleg meg kéne tanulnom vezetni.

Ma szülinapi ajándékként 2 állásajánlattal is felhívtak:) Illetve ez túlzás, még csak az ügynökség kérdezte, h érdekelnének-e. Szóval mostmár lehet, h 3 interjúm is lesz:D

Ennyit a legfrissebb hírekből:)

Az első hónap

És igen!! Tegnap este óta végre van netünk, így egy hónap elteltével... Nem mondom, hogy nem lehet túlélni nélküle, főleg hogy tudtunk ügyeket intézni a könyvtárból, de azért könnyebb az élet, ha van:)

Az első hónapunk tök jól telt, igazából szép idők voltak, mondjuk elég hűvös van, de sokat sütött a nap. Persze néha kell egy kis eső is, mert anélkül hogy lenne angliai érzésünk???

A kanapénk még mindig a kertben dekkol, pedig már feladtunk hirdetést, hogy ingyen elvihető. Pedig milyen jó lenne, ha fel tudnánk ajánlani pl. a vörösiszap károsultaknak! Vagy bárki más rászorulónak... Itt meg senkinek nem kell...

Máté nagyon élvezi a munkáját. Az első napja után teljes extázisban volt. Kapott kb ajándékba (egy jelképes összeget kellett érte befizetni egy alapítványba) egy porszívót, olyan boldog volt, mint a kisgyerek, amikor kap valami szuper játékot karácsonyra. Szimpatikusak neki a kollégák, szereti a munkáját, meg úgy általában véve tök profi az egész, főleg a régi helyhez képest... Iszonyatosan el volt fáradva, úgyhogy kb 8kor lefeküdtünk aludni:) Mivel aznap volt a szülinapja sütöttem neki tortát és csináltam 2 marcipánfigurát (a képen látható), meg csináltam fincsi vacsit. A marcipánfiguráknak amúgy az a története, hogy megkaptam a feladatot, hogy szerezzek neki szülinapjára, mert le akarja harapni a fejét:) De persze sehol nem találtam, úgyhogy mondta, hogy akkor csináljak neki én. Így született a képen látható kutya és cica. Csak amikor meglátta, akkor közölte, hogy csaltam, mert ennek már nincs kedve leharapni a fejét, mert ezt én csináltam, és nagyon aranyos. Ennek köszönhetően még vagy egy napig megkegyelmezett nekik:)

Az édességmániáról amúgy csak annyit, hogy elterveztük, hogy mivel mindketten, de főleg ő egész nap ülünk (ő a munkahelyen, én meg angolon és a könyvtárban netezve), ezért minden este elmegyünk sétálni. Így is lett, csak éppen a második saroknál eszébe jutott a drágának, hogy neki bizony csoki kell, és "Ugye hoztál pénzt???". Én persze nem vittem, úgyhogy totális világvégi depresszió lett úrrá rajta, teljesen magába zuhant, és gondolkodott, hogy akkor a csokivágy vagy a lustaság az erősebb, magyarul hogy visszaforduljon-e a pénztárcájáért. Aztán megsajnáltam szegényt, és mondtam neki, hogy na jó, igazából van otthon egy kis dugi csokim, amit ugyan máskorra szántam, de odaadom neki, ha visszaértünk. Azt a fejet látni kellett volna, amit akkor vágott, hirtelen fülig ért a szája, ott kiabált az utcán, igazából azt már nem tudom mit, mert közben felemelt, és elkezdett dobálni (ENGEM!!!!!)! Úgy látszik az édességnek már a gondolata is elővarázsolja a tartalékolt erőit. Közben én meg sikítoztam, ahogy ilyenkor szoktam, és az arra járó összes autós minket bámult és röhögtek:)

Amúgy nagyon szeretjük Swindont, nagyon jó itt élni. Tele van parkkal, még szerintem most sem jártuk be a felét se. 5 percre van gyalog egy park, ami tele van virágokkal (tavasztól őszig), és nyáron koncertek vannak, amiket piknikezés közben lehet nézni:) 10 percre van egy nagy park, amiben óriási fák és nagy mezők vannak, ja meg van 2 tó is hattyúkkal, kacsákkal, meg bicikliutak. 15 percre van egy gyönyörű park, épp a templom mellett, ebben is van egy tó, és csodaszép mindenféle növényzet, ja meg hattyúk, kacsák, vadludak. És mindegyik park tele van mókusokkal! Aztán van egy kb fél órára lévő park, amiben egy hatalmas tó van, mellette erdő, tisztás, mini és rendes golfpálya, gyerekmedence. Nagyon szépek. Már várom a tavaszt:)

Az angolok amúgy elég komolyan veszik, hogy itt nincs olyan nagy különbség az évszakok között, magyarul nyáron nincs hőség, télen meg nincsenek olyan mínuszok, mint pl otthon. Na de azért most mégis 4 fok van, nyáron meg a legrosszabb esetben is van átlag 15-20! Szóval ehhez képest van, akik pólóban, illetve mezítláb, papucsban császkálnak. Már a gondolattól is feláll az összes szőrszálam egyenként (kivéve a lábamon, mert ott most epilláltam:), és nem hiszem el, hogy nem fáznak. Főleg az indiaiakat nem értem, mert náluk elvileg meleg van, akkor hogy nem váznak itt a kis lenge krisnás ruhájukban meg a pacskerben??? Arról nem is beszélve, hogy úgy látszik itt még a gyümölcsöknek sem szólnak, hogy vége van a nyárnak, mert még mindig lehet epret kapni! Jó, ez nyilván nem helyi érlelés, de az tény, hogy egész nyáron és szerintem még szeptemberben is árultak a piacon helyi epret. A meggy meg a cseresznye meg ott piroslik a fán, de egész nyáron nem sikerült megérnie... Őszibarackról és társairól meg álmodni sem merek. Hogy fogok így lekvárt főzni??

Az indiaiakra visszatérve: rengetegen vannak. Néha úgy érzem, hogy nem is Európában vagyok. Főleg a templomban, komolyan mondom, hogy az egyik misén kb 80% indiai, a másikon meg kb 99%! Nem mintha bármi bajom lenne velük, csak ettől nem nagyon tudom otthon érezni magam... De szerencsére most hétvégén találtunk egy templomot, ahol végre több a fehér ember. Tényleg nincs semmi bajom az ázsiaiakkal vagy az afrikaiakkal vagy senkivel se, de nem tudom magam "otthon" érezni, ha nincs körülöttem kb senki erről a kontinensről. Ebben a templomban meg gyönyörű mise volt, minden hétvégén más zene van, most gitáros mise volt, de van még pl. afrikai kórus is:) Igaz messze van, tehát ide nem lehet gyalog járni, vagyis csak ha valakinek van kedve mise előtt is meg után is több, mint egy órát gyalogolni...

Most pénteken meg lesz valami családi est, bár biztos gyerekeseket várnak, de mi is elmegyünk, mert kéne már valahonnan barátokat szerezni, és ha gyereket tervezünk majd itt, akkor ahogy Zsuzsi is tanácsolta, mindenképp kellenének kisgyerekes ismerősök. Szorítsatok, hogy találjunk!

Szóval minden tuti itt, kivéve azt, hogy tényleg senkit nem ismerünk. Mondjuk kedvesek a szomszédok, meg az iskolában is, ahova járok angolra, csak senki sem korombeli. Szerencsére Máté már 2szer volt beülésen a kollégáival, és jövő héten én is megyek:) Mondtam neki, hogy szilveszterre mindenképp kell valami bulit találnunk, szóval bele kell húznunk:)

Volt itt közben Halloween, amire itt nagyon rápörögnek. A boltokban már ezer éve árultak mindenféle boszorkány meg szörny jelmezeket, meg persze fél véres kart, agyakat, pókhálót, és ilyen meg hasonló értelmes dolgokat. Aztán az ünnep estéjén a gyerekek beöltözve járják a házakat, és "Trick or treat"-et játszanak, ami abból áll, hogy vagy kapnak édességet, vagy valami csínyt követnek el. Mondjuk az egyik ismerősömnek így dobáltak tojást az ablakára, úghogy jobb, ha adsz csokit:) Én adtam volna, de sajnos nincs csengőnk, a kopogást meg nem halljuk meg az első emelteről, szóval ez kimaradt. Elvileg az a szabály, hogy ahol ég a külső villany, oda lehet menni, hát nálunk most nem égett:( Talán majd jövőre. Azért vettünk egy tököt, és Máté csinált belőle lámpást.

Aztán november elején volt a Bonfire Night is, aminek meg ha jól tudom az a története, hogy egy fickó fel akarta gyújtani a parlamentet valamikor az 1600-as években, de elkapták, és elégették. Nem biztos, de valami hasonlót mesélt az egyik ismerősöm. És ennek emlékére mindenféle tűzzel emlékeznek erre az eseményre, leginkább tűzijátékkal, úgyhogy múlt hétvégén mindenki minden irányból lövöldözött. Én nagyon élveztem:)

A könyvtárban meg találtam tök véletlen egy turista könyvet Budapestről, gondoltam belelapozok. Olyan okosságokat tudhattam meg, mint pl hogy a budapesti emberek egyik kedvenc elfoglaltsága a "the szalonnasütés":), illetve hogy Magyarországon mindenkinek van névnapja az év egyik napján:) Ja, és van magyar nyelvkönyv is, ha valamelyik angol nagyon unatkozna. Nem hiszem, hogy azt valaha valaki is kivette, mert itt még németül meg franciául is alig tud valaki... Lehet, hogy ki kéne vennem, nehogy kis forgalom miatt kidobják:)

Csatolok még egy régebbi képet az utolsó virágkötész művemről. Közben kötöttem csokrot is, de az nem tetszett annyira, ez viszont nagyon!

Mára ennyi, puszi mindenkinek!

Koltozesunk tortenete

Es ujra itt:) Most a konyvtarbol jelentkezem, mert otthon meg mindig nincs netunk... Jo sok minden tortent a legutobbi bejegyzesem ota, szoval neki is latok:)
Hát kezdjük az elején. 2 hete, miután visszajöttem otthonról, felkerekedtünk, és elindultunk új otthont keresni. Mivel semmit és senkit nem ismertünk ott lenn, messze délen, csak azt tudtuk, hogy Máté Malmesburyben fog dolgozni, kiszúrtunk egy nagy várost a térképen (155.000 lakossal, mostmár +2, ahogy Brian mondta :), és elkezdtünk ott kiadó lakásokat nézni. Első körben összesen 5-öt néztünk meg, ha jól emlékszem, voltak jók és rosszabbak is, de a lényeg, hogy így az ismeretlenből érkezve teljesen beleszerettünk az óvárosba (amiben mondjuk nem sok ó van, de így hívják). És mivel akkor csak egy lakást mutattak, ami ezen a környéken volt, ezért majdnem kivettük azt. Aztán még utolsó szempontként elkezdtük vizsgálni, hogy merre tudnánk parkolni, és konkrétan innentől kezdve órákon keresztül ezen szenvedtünk, embereket szólítottunk le, boltokba mentünk be, megismerkedtünk Phillel, a spanyol tapaszbárossal, és a lakás alatt felújító 3 munkásemberrel is, akik a nap folyamán több dologban is segítettek. Végül kiderítettük, hogy kb. sehol nem lehet megállni, csak ha fizetsz, jó sokat. Illetve a környező kis utcákban, de ott is csak akkor, ha van engedélyed, amit utólag kiderült, hogy erre a lakásra nem is kaptunk volna… Szóval végül úgy döntöttünk, hogy inkább lejövünk még egyszer, és akkor már csak ezen a környéken nézünk lakásokat, és csak olyat, ahol tuti lehet parkolni.
A második hétvégén tehát már csak az itt nézelődtünk, és végülis az utolsó, összesen kb. a 10. lakást vettük ki. (Máté előre megmondta, hogy ezt fogjuk, pedig csak kívülről volt kép). Nagyon jó helyen van, mert kb 5 perc a központ, 1 percre van egy gyönyörű park, és kb 10 percre egy másik. És mégsem a belváros totál közepén, hanem egy aranyos, nyugodt kertvárosias részen. A lakás nagyon hasonlít az előzőre, mert ez is ún. terraced house, és ez is ketté van választva, és ennek is az első emeletét béreljük, és itt sincs egyelőre alsó szomszéd. Mondjuk nem tudom, lesz-e valaha, mert egyrészt a főbérlő félbehagyta a felújítását (a mienknél megunta, de szerencsére ez nagyon szép lett), másrészt pedig mert olyan szuperokosan oldotta meg, hogy a nappalinak és a lakás többi részének külön bejárata van, tehát ha át akarsz menni egyikből a másikba, akkor szépen ki kell menni a ”lépcsőházba”. Nem tudom, hogy valaha ki fogják-e ezt adni valakinek…
Szóval a lakás már megvolt, már csak azon kellett izgulni, hogy elég lesz-e egy hét, hogy a mindenféle papírokat elintézze nekünk az ügynökség, mert a segítőink csak hétvégén értek rá. Közben mindent összepakoltunk (azt hittem nincs sok cuccunk, de pakolni minden sok), és csütörtökön megkaptuk az engedélyt, hogy másnap beköltözzünk. Ja, és azt majdnem elfelejtettem, hogy az én kicsi férjem hozta a formáját, és úgy kb. 3 napon keresztül megállás nélkül porszívózott, minden egyes szétszedett bútordarabot, szerintem még a csavarokat is. A végére már neki is csengett a füle, csak azt csodálom, hogy a szomszéd csaj nem jött anyázva, bár lehet, hogy jött, csak nem hallottuk. Ez persze egy ideig még oké, hogy jaj de rendes kis férjem van, de amikor a fülbevalóim elpakolásánál aznap kb. tizedszer kérdezi meg, hogy de akkor tuti biztos, hogy mindent leportalanítottam????, na, akkor már nyílt ki a bicsak a zsebemben, még akkor is, ha ez félreértés volt. Kijelölt egy tiszta szobát, ahová csak papucs nélkül lehet belépni, minden lépést megfontolva, nehogy egy meggondolatlan mozdulattal szöszmöszlavinát indítsunk el a pedáns tisztaságú cuccainkra, amik amúgy egyenként be voltak csomagolva, tehát semmi bajuk nem lehetett volna. De most mondjátok meg, kell ennél tökéletesebb munkahely neki, mint a Dyson, ahol porszívókat gyártanak?:)
Aztán eljött a nagy nap, egész gyorsan és flottul sikerült mindent lepakolni a bérelt kocsiba, ami éppen akkora volt, hogy beférjenek a cuccok. Hála és köszönet érte a 2 segítségünknek, Zsoltnak, Máté mostmár volt kollégájának és Valinak, Jess, az angoltanárom barátjának, aki tényleg fiú, csak román, és ott ez a név férfinév. Búcsút vettünk a szomszédoktól, én még pityeregtem is, bár ez nem túl meglepő. Az egyik fickó nem tudom hányszor elmondta, hogy jaaaj, mikor lesznek neki megint ilyen rendes szomszédai… Persze mindenki mondta, hogy hú hát ha erre járunk, ugorjunk be, úgyhogy már van vagy 5 hely, ahova be kell ugraniJ Mert persze a templomból, a kórusból, angolokról és a kötőklubból is elbúcsúztattak, Mátét meg a munkahelyéről, kaptunk képeslapokat és kis ajándékokat is. Jó volt itt lakni, tényleg aranyos embereket ismertünk meg.
Szerencsére szuper költöző időnk volt, hamar leértünk Swindonba (ez az új városunk), elintéztük az ügynökséggel a papírokat, és gyorsan felpakoltuk a cuccokat a kocsinkból. Aztán kiültünk a ház elé, mert nem volt már mit csinálni, élveztük a napsütést, és vártuk Zsoltot és Valit a cuccainkkal. És vártuk, és vártuk és még mindig vártuk őket, közben unalmunkban megtanítottam Máténak a Panzerlied első két sorát, lespanoltunk egy szomszéddal, elcsevegtünk vele a szelektív hulladékgyűjtésről, és akkor végre megérkeztek. Nagy lendülettel elkezdtünk fölpakolni, amikor is nekiütköztünk az első problémának: nem fért be az asztal az ajtón, még úgy sem, hogy amennyire lehetett, darabjaira volt szedve… Addig-addig szenvedtünk vele, hogy végül Máté fogta, és a lábánál fogva kettétörte. Reményeink szerint talál majd olyan ragasztót, amivel majd meg tudja ragasztani, és ami csak akkor fog elengedni, amikor egy vendégség alkalmával, lerakom Mr Dyson elé az utolsó szalvétát, és ennek köszönhetően a gulyásleves nem a szájában köt ki majd…
A pórul járt asztal viszont sajnos csak a kezdet volt, mert gyanússá vált, hogy akkor más nagyobb bútorok sem férnek majd be. Sajnos így is lett, úgyhogy most van egy kanapénk és egy nagy fotelunk a dzsungeles kert végében. Még az a szerencse, hogy volt egy másik kanapénk isJ
Aztán megköszöntük Zsoltéknak a sok segítséget, és útjukra engedtük őket, mivel még jó sok vezetés állt előttük. Aztán hulla fáradtan beültünk a zsákok közé, és Máté keseregni kezdett, hogy jaaaaj, hát ő még ma ki akarta takarítani az egész lakást, de ő olyan fáradt, hogy inkább rendeljem én a pizzát, mert még beszélni sincs ereje. Én már korábban mondtam neki, hogy ez lehetetlen, hogy költözés után még takarítsunk, és baromság is, hiszen ott lesz rá egy hetünk, amikor mindketten otthon leszünk. De ő csak szomorkodott, hogy most mi lesz, ilyen tudattal ő nem bír aludni, hogy por van, és hogy amúgy sem fért be a kanapéL Én elég hamar túltettem magam a kezdeti sokkon, úgyhogy nyugtatgattam, hogy majd eladjuk. Közben észrevettük, hogy a szél lefújta róla a kert végén a védőfóliát, úgyhogy utolsó erőnket összegyűjtve elkirándultunk a kert végébe, hogy megigazítsuk. Illetve elkirándultunk volna, mert Máté közben észrevette, hogy a pizzafutár épp rossz helyre viszi a pizzánkat. Szóltunk neki, és boldogan siettünk vissza, mert már kopogott a szemünk az éhségtől. Igenám, de egyik kulcs sem nyitotta az ajtót. A nő az ügynökségnél azt mondta, hogy a 2 kulcscsomón ugyanolyan kulcsok vannak, de hát sajnos kiderült, hogy nem volt igaza. Persze biztos ki kellett volna próbálnunk, de ez ekkor már késő bánat volt… Az ügynökségnek ugyan van pótkulcsa, de már tuti nincs ott senki. Szerencsére a zsebemben volt a telefonom, és épp arra jött az egyik szomszéd bácsi, széles vigyorral a fején, hogy jé, most költöztünk be?? Mondtam, hogy ja, és épp most zártuk ki magunkat, nem tudja, hogy kit kéne hívni? Közben megérkezett egy másik szomszéd family, és kijött a bácsi felesége, meg épp hazaérte a lányuk, szóval már az egész utca előttünk tömörült. Közben Máté kitalálta, hogy ő bemászik az ablakon, mert ilyen amerikai stílusú felhúzós ablakunk van, és én nem zártam be, csak lehúztam, és szerencsére nem szólt rámJ Persze én elkezdtem sápítozni, hogy dehogy mászol fel, nem akarom végignézni, ahogy leesel, mire a szomszéd figura közölte, hogy neki van egy létrája, azt kölcsön tudja adni. Szóval a két férfi hátravonult, addig én beszélgettem a család többi részével, akik épp pizzázni tartottak, szóval akár fel is ajánlhattam volna a miénket a létráért cserébeJ A másik szomszéd néni meg ajánlkozott, hogy megmelegíti a pizzánkat a sütőjében, mert biztos kihűlt, de mondtam, hogy köszi, nekünk is van sütőnkJ Végül sikeresen visszajutottunk a lakásba, mivel Máté bemászott az ablakon. Szerencsére lenyugodott a drága, és megelégedett aznap estére a hálószoba felporszívózásával.
Másnap viszont kitakarítottuk a lakás kb 80%-át, persze most is volt tiszta szoba, ahova mostmár csak megfürödve lehetett belépni. Állítom, hogy fejben tartja szám szerint, hogy melyik szobában hány porszem van, úgyhogy meg sem próbálhatok csalni. Azóta megtanulta a Panzerlied 3. sorát is, úgyhogy éjjel-nappal ezt hallgathatomJ Ja, és Depnhey, a szomszéd néni felkiabált az ablakunkba tegnap, hogy tud egy boltot, ahol használt bútorokkal kereskednek, szóval hátha… Csak az eső ne essen (reménytelen kérés Dél-Angliában???)
Hát ennyi lenne lakhelyváltásunk ”rövid” története. Reméljük továbbra is annyira fogunk szeretni itt lakni, mint amennyire most szeretünkJ

Mostanában

Hát visszatértem a szűk 10 napos otthoni látogatásomból. Nagyon jól éreztem magam, talán túl jól is, mert sajnos megint elég nehéz volt visszajönni:( Nem azért, mert nem jó itt, csak ha hazamegyek, akkor tudatosul bennem, hogy mennyi minden és főleg mindenki van otthon, akiket nem hozhatok ide magammal :( De azért ne essen senki kétségbe, egy-két nap és teljesen visszakattintom az agyam angol üzemmódba, és akkor minden rendben lesz:) Főképp, hogy ugye amint már azt korábban ecseteltem, most eléggé nem azok az idők jönnek, amikor ilyen dolgokon merenghetnék.

Azért megpróbálnám dióhéjban összefoglalni, miket is csináltam otthon. Szombat este értem haza, persze mért is ne 2 órás késéssel, hiszen most kivételesen sietnem kellett volna, nade mindegy... (ja és a csomagom sem tetszett az ellenőröknek, de amint a 13,8 kgból 3 kg-ot fényképezőgép, mobilok, újságok, pulóverek, stb formájában magamra aggattam, akkor már beleegyeztek, hogy fölszállhatok a gépre.) Apuci kijött elém a reptérre, és elszállítmányozott Erikához, ahol is Bea menyasszony lánybúcsúját tartottuk. A mindenféle feladatok, büntetések és megajándékozások után eltaxiztunk a Macskafogóba (a taxizás külön élmény volt, mert én nem is emlékszem mikor csináltam ilyet utoljára:), és konkrétan hajnali 4-ig táncoltunk. Hát ilyet se tudom, mikor csináltam utoljára, meg azt sem tudom, hogy mikor volt utoljára ilyen jó buliban részem. (persze ezt az esküvő rögtön felülírta:) Mivel amint mondottam, nem vagyok egy nagy éjszakázós partyarc mostanában, ígyhát ki is ütöttem magam hazafelé, úgyhogy a dologban jártasabb kishúgom vonszolt haza. (mi lett volna, ha még iszok is?:)

3 óra alvás után megünnepeltük apa és Évi szülinapját, este pedig a templomban találkozhattam kedves ismerősökkel.

A hétfő otthoni regenerálódással, meg természetesen nagyon sok beszélgetéssel telt. Ja, és segítettem apának a fordításban:)

Kedden találkoztam anyósommal, aztán meglátogattuk Évivel Zsuzsit és az édes kis Tordát. Nagyon nagyot nőtt! (mármint nem a Zsuzsi:) Aztán Picuval találkoztam rövid időre. Este Zumbázni mentünk, ami Évi új nagy kedvence, ez egy táncos aerobic féleség, de inkább tánc. Nagyon vicces, úgy éreztem magam, mint egy koncerten:)

Szerdán meggyógyíttattam magam (a doktorbácsi szerint szuperjók a leleteim) meg a laptopom. Ja és a lelkemet is, mert gyónni is voltam. Aztán meg még fodrásznál is voltam.

Csütörtökön bementem a Hörmannhoz vagy 2 órára, de megint kevésnek bizonyult az idő. Azért annyival szerencsére meghosszabbítottuk, hogy Gabóval és Katival elmentünk még sütizni. Ja, és előtte meglátogattuk Barbit és Tibit a nagyon szép új lakásukban.

Pénteken elmentem apával zakót venni. A nap többi részében már nagyban Bea és Gergő esküvőjére készültünk. Pocsék idő volt, és félő volt, hogy másnap is ilyen lesz...

Szombaton a víz továbbra is folyt az égből, de délutánra olyan nagyon szuper idő lett, hogy ennél szebbet nem is kívánhattunk volna. Ráadásul az ifjú párnak már a korábbi fotózáskor is szerencséje volt, mert már akkor is sütött a nap. Odafelé felfújtam egy csomó lufit, apa pedig még otthon összekötött néhány konzervet (az ötleteket Anitáék esküvőjéről nyúltam), hogy ha mégsem lesz jó idő, akkor ilyen módon tudjuk jobb kedvre deríteni friss házasokat. Mikor odaértem, olyan szintű idegesség fogott el, mintha legalábbis én lettem volna a menyasszony. Éreztem, hogy én nem tudok passzív szereplő lenni, ezért megpróbáltam minél többet segíteni. Bea anyukája felvitt a VIP szobába, ahol az ifjú pár készülődött, nagyon szépek voltak!!! Mindkét szertartás gyönyörűre sikerült, Bea el is pityeregte magát a templomban, amin persze mindenki kellőképp meghatódott.

A lagzi meg aztán óriási buliba fulladt, mostmár megnyugodtam, hogy jó zene volt az esküvőnkön, mert túl sok mindenre nem emlékszem belőle, de most ugyanaz a zenekar volt, és szuper bulit csináltak.

Aztán megint 3 óra alvás után vasárnap találkoztam Ágival, sétálgattunk, sütiztünk, beszélgettünk. Délután adtam magamnak még egy óra alvást, és miután Öcsit kikísértem a buszhoz, Erzsikéhez siettem, akivel szintén sétáltunk és beszélgettünk:)

Hétfőn még elintéztem pár dolgot, meg hazajött Évi 4 napos Erdélyi kirándulásából, valamint Gabóval újra találkoztunk kb 10 percre, mert a drága adott nekem egy kis meglepi fülbevalót. Hát nem aranyos?:)

Aztán vissza a reptérre, megint egy óra késés... De nem én voltam a legszerencsétlenebb, mert egy ismerősöm Londonba tartott, és őket már beszállították a buszba, és utána küldték vissza a váróba, mivel akkor jöttek rá, hogy meghibásodott a gép. Mondjuk még épp jókor. És legalább beszélgettünk egy jót vele is.

Máté már a szuper kis verdánkkal várt, amit az otthon töltött időm alatt vett. Nagyon szép, ezüst színű Opel... akarom mondani Vauxhall Astra. Reptérre menet kicsit nem jól állította be a GPS-t, úgyhogy mondta, hogy biztos nagyon szép hegyeken járt, csak semmit nem látott belőlük, mert korom sötét volt. Szerencsére hazafelé megtaláltuk a helyes utat, viszont én ezalatt a pár autó nélküli hónap alatt olyan szinten elszoktam csak az autóban üléstől is, hogy minden alkalommal, amint 10 méteres körzetünkbe kerül egy másik jármű, határozott gyomorgörcs fog el... És ez nem a sofőrök hibája, mert mindenkinél ugyanúgy előjött... Remélem visszafordítható ez a kór.

Mindenkitől bocsánatot kérek, akit nem tudtam meglátogatni, vagy nem töltöttünk együtt elég időt. Sajnos olyan rövid az otthon töltött idő, és olyan sok mindenkivel kéne találkozni. Most is annyi mindent csináltam, h úgy érzem, mintha 2 hónapig lettem volna otthon minimum. Azért próbálok legközelebb mindenkihez eljutni:)

Otthonlétem alatt kiderült egyébként, hogy a cicánk hamvasztásos temetést szeretne, illetve hogy lehet, hogy már híres múzsája vagyok egy híres költőnek, valamint főszereplője egy vagy akár több verseskötetnek. Szóval ha valaki rám ismerne a modern költészetben, az feltétlenül jelezze! Ja és arra is fény derült, hogy hasonlítok a 24 című sorozat 8 (vagy 9.) évad egyik vagánynak ítélt főhősnőjére. Valaki tudja, hogy ki az???

Tegnap voltam virágkötészeten, és nagyon szép asztali díszt produkáltam. (a képen látható) Jövő héten rendes csokrot kötünk! Kár, hogy nem fogom tudni befejezni a tanfolyamot...

Hát ennyi, most pedig jön a lakásnézés, költözés, és az ezzel járó finomságok:) Ja és vannak új szomszédaink, akik épp családi vitában vannak, mert a srác 1 percenként kopog a csajnak a ház különböző oldalán, illetve kiabál neki, gondolom hogy engedje be. Ja és már kutyájuk is van, és úgy csapkodják az ajtókat, hogy én komolyan mindig azt hiszem, hogy összedől a ház. És az eslő napja után levelet is írt nekünk a lányka, hogy ugyanmár ha reggel hajnali fél 8kor fölkelünk, akkor maradjunk csöndbe. Mert hogy ő terhes. Sajnálom szegényt, mert tényleg iszonyat lehet az áthallás, mert szerintem minden léptünkre berezonál az emelet, de mivel semmit nem szoktunk csinálni, ezért nem tudok mit abbahagyni. Ezért is jó, hogy mindjárt költözünk:)

Bréking Nyúz

Úgy néz ki, hogy a következő hetekben nem fogok unatkozni. Egyrészt azért, mert megyek haza, és ilyenkor mindig millióegy dolgom van, másrészt mert októberben költözünk!!!! Méghozzá azért, mert az én drága okos férjem kapott egy állásajánlatot, egy sokkal jobbat, mint a mostani, úgyhogy élünk a lehetőséggel. Nagyon izgatottak vagyunk, mert ez a cég az eddigi információink alapján szuper, a környék is szebbnek tűnt, amikor az interjúra mentünk, szóval nagyon izgalmas. De addig még iszonyat sok dolgunk van - Máté épp a szülinapján fog kezdeni:) -: autót kell vennünk, ki kell találnunk, hogy egyáltalán melyik városban szeretnénk lakni, illetve lakást kell bérelnünk. Ja, és majdnem elfelejtettem: el is kell költöznünk. Máténak még fel is kell mondania, még sosem csinált ilyet, de ezt is el kell kezdeni valamikor:) Szóval úgy néz ki, szépen alakulnak a dolgok:))

Kötőklub

Tegnap voltam kötni a kötőklubban. Egy helyi kirakodóvásáron ismertem meg a néniket, és mivel érdeklődtem erről-arról, ezért mondták, hogy menjek be, és ott majd segítenek. Így is lett, felmarkoltam egy csomó fonalat és kötőtűt, meg a szuper könyveimet, és meglátogattam őket. Egy aranyos kis klub, ahol lehet teázgatni, enni meg vásárolni saját készítésű dolgkat (ruhát meg kaját is). Kár, hogy itt is mindenki 3-szor olyan idős, mint én... Poén volt, mert ahogy bementem, rögtön azzal fogadtak, hogy "jaaj, épp rólad beszéltünk!" Aztán beültünk egy sarokba, és nekiálltunk. Megmondtam, hogy mik a problémáim, mutogattam a (magyar) könyvemet, amiből persze nem értett senki semmit, ezért kérték, hogy fordítsam le. Ez jó időbe telt, mivel az elején még azt sem tudtam, hogy mondják a simát és a fordítottat. De aztán elég jól belejöttünk, és igaz sokkal előrébb nem jutottunk, mert ők sem tudtak választ adni a kérdéseimre (pedig jópár néni összedugta a fejét), de adtak házi feladatot, hogy gyakoroljak. Volt ott egy finn néni is, aki nagyon lelkendezett, hogy magyar vagyok, hiszen rokonságban van a nyelvünk ugye. Igaz először azt kérdezte a könyvemre, hogy németül van-e, de nem baj:) Aztán elmondta, hogy finnül a kéz az kezi, úgyhogy mégiscsak van valami közös. És ha a nyelvünkben nem is olyan sok, de abban igen, hogy az egész kötőklubban mindenki ugyanúgy köt, kivéve a finn nénit, aki tök máshogy, és kiderült, hogy én vagyok a következő csodabogár, legalábbis az ő szemükben, mert hozzájuk képest én is tök máshogy kötök, mégpedig ugyanúgy, mint a finn néni. Vicces dolgok ezek, mondták, hogy hát biztos van európai kötés, meg brit. Komolyan mondom, lehet, hogy direkt rosszul esne, ha véletlen valamit ugyanúgy csinálnának, mint mások.

Az angol nyelv szépségei

Vettem ma a Tescoban egy póréhagymát, és az önkiszolgáló pultnál jutott eszembe, hogy fogalmam sincs, hogy mondják angolul. Itt ugyanis úgy működik, hogy beszkenneled magadnak a dolgokat, de a mérendő zöldség-gyümölcsöknél be kell adni, hogy milyen termékről is van szó. Gondoltam hát akkor nincs más hátra, szépen elkezdem "A" betűtől a keresgélést, és végignézem a képeket, az alapján könnyen felismerem. Ekkor odalépett hozzám egy eladónéni, aki közölte, hogy" leek"-nek hívják, és hogy az az "L" betűnél van, nem az "A"-nál. Vigyorogtam, hogy köszi, erre ő lelekesen elkezdte magyarázni, hogy jaj hát ő mondta már akkor, amikor bevezették a rendszert, hogy ezzel gond lesz, hiszen az ember elfelejti az ABC-t, ha nem használja minden nap:) Hát igen, így megy ez. Gondoltam nem mondok inkább semmit, úgyhogy csak vigyorogtam tovább.

Múltkor meg a szomszéd bácsi megkérdezte, hogy nehéz nyelv-e az angol? Mire én kifejtettem, hogy hát én először németet tanultam, és annak nehezebb volt a nyelvtana, úgyhogy az angol eleinte sokkal könnyebb volt, de az igeidőknél bedurvult. Kérdezte, hogy miknél? Mondom az igeidőknél. Gondoltam hozok példákat, úgy biztos megérti, miről beszélek: egyszerű múlt, jelen, jövő, present perfect, stb. Mondta, hogy hát ő az anyukájától tanulta az angolt, úgyhogy nem tudja. Ami persze jogos, de azért reményem szerint még 60 éves koromban is ismerős lesz, ha valaki azt mondja, hogy teljes hasonulás, még ha nem is tudom a definícióját.

A másik szomszéd is édes volt, mert ő is kérdezett valamit az angol nyelvről, mire Máté is belemélyült a nyelvtanba, és épp a mássalhangzókról akart mondani valamit, de nem jutott eszébe, hogy mondják. Úgyhogy megkérdezte a szomszédot, hogy hát tudja, a magánhangzó ellentéte!? Tudja, magánhangzó: a, e, i, stb. Nem annyira értette, úgyhogy eltelt egy idő, mire kibökte, hogy mássalhangzó??

Aztán elkezdte ecsetelni, hogy Máténak milyen szép akcentusa van, és mekkora élmény hallgatni, ahogy beszél, és mennyire élvezetessé teszi a beszélgetést. Kicsit elkezdtem aggódni, mert múltkor meg valami pink pizsamát teregetett ki, miközben egyedül él, szóval kicsit gyanús volt, hogy meleg a helyzet. De aztán elmesélte, hogy van lánya, szóval akkor már csaknem.

Meg mesélt egy volt barátnőjéről, és ha már az angol nyelv szépségéről beszéltünk, akkor azt is elmondta, hogy egyszer, amikor meglátogatta az ország másik csücskében, akkor eléggé beégett a családja előtt. Épp az 5 órai teájukat fogyasztották, amikor is megkérdezték tőlük, hogy mit csináltak ma? Mire a fickó közölte, hogy a padlásról cuccoltak le. Igenám, csak ez az ige ott mást jelentett, méghozzá azt, hogy egész nap szexeltek. Úgyhogy az egész család röhögött, ő meg nem értette, mi van. Hát ezek az angol nyelv szépségei:)

Brian élete

Tegnap megint leszólított a szomszéd Brian bácsi, és egy csomót beszélgettünk. Elmesélte a fél életét, én meg az enyémet. Az angolok mindig megdicsérik az angolomat, és eleinte még hittem is nekik, de mostmár nem dőlök be, mert rájöttem, hogy ezt csak azért mondják, mert ők semmilyen nyelvet nem beszélnek, és az ő szemükben az, aki el tud nyögni 2 mondatot a nem-anyanyelvén, az már csúcs. Meg amikor benyomják azt a fergeteges poént, hogy a te angolod jobb, mint az én magyarom, na akkor aztán végképp értem, hogy mennyire kell elszállnom magamtól:)

Aztán egyszercsak kitalálta, hogy ő szerez nekem munkát. Merthogy van itt a másik szomszéd (a soha fel nem néző), és hogy annak kellene valaki, aki segít eladni a millióegy kütyüjét, és én pakoljam fel őket az ebay-re (angol watera kb.), és osztozunk a beáradó milliókon:) Vicces ötlet, majd meglátjuk mi sül ki belőle:)

Aztán az is kiderült, hogy a kutyás szomszédot nem Henrynek hívják, hanem Harrynek (a vezetéknevét még nem tudom, de ahhoz elég idős, hogy Harry Potter legyen:). És azt is megtudtam, hogy szegénynek a múlt héten meghalt a kiskutyája:( Pedig olyan lelkesen sétálgatta...

Hát ennyi, Brian azt is mondta, hogy náluk nem szokás átmenni egymáshoz, hanem csak az utcán jópofiznak, mert nem akarják, hogy a végén nagy pletykaparty kerekedjen az egészből. Hát ugrott a gúlyásleves party... Pedig az Imi megmondta, hogy hívjuk át a szomszédokat:) Ehhez képest a felesége délután meghívott minket, hogy egyszer menjünk át teázni. Úgyhogy most nem tudom mi van, teljesen confused vagyok:) Persze lehet, hogy az utcán teázunk majd:)

Templom

Azt még nem is meséltem, hogy járok a templomi kórusba énekelni, és mivel ez egy kis közösség (nem túl sok errefelé a római katolikus:), ezért nagyon megörültek nekem. Főleg azért, mert sajnos szinte csak idősek vannak, ezért elkell a fiatal erő. Nagyon aranyosak, és segítőkészek. Gabriel atya Nigériából jött alig egy hónappal előttem, és nagyon megörült, hogy ugyanaz a keresztnevünk (azóta ezt hirdeti mindenkinek). Megkért, hogy segítsek neki a misék előkészítésében. Nem éppen bonyolult feladat, kb 5 perc mise előtt és után. És legalább addig is találkozom angol emberekkel és dumálunk. Persze az sem utolsó, hogy most van időm karitatív munkát végezni a templomban, úgyhogy örülök, hogy csinálhatom. Mise után az egyik nőci mindig meghív kávézni, és vele kb másfél órán keresztül megy a trécselés. Nagyon aranyos nő, tök sokat segít, meg izgi sztorikat mesél, mint pl. h 18 éves korában kolerás lett Izraelben, és azóta nem ehet egy csomó mindent. De amúgy tényleg nagyon nagyon rendes, mindenben segít.

De visszatérve a templomra: vicces, mert az egyik bácsival beszélgetve kiderült, hogy már volt itt egy magyar pap, éspedig Father Horváth. Szóval nagyon jó, mert már majdnem az összes nevemen hívtak itt papot:) De azért remélem, hogy a következő nem Father Edit lesz...:)

Éjjeli csevej

Az úgy volt, hogy elkezdtünk Star Warst nézni. Köztudott, hogy én mindig elalszom a filmeken, akár moziban, akár itthon a TV előtt. Igaz mostanában egész sok filmet végignéztem, ezért joggal reménykedhettem benne, hogy most is sikerülni fog. Ráadásul elég korán is kezdtük, ennek ellenére nekem mégis sikerült elaludnom:(

Máté egy idő után felébresztett, leállította a filmet, és persze háborogni kezdett, hogy "jaaaj, velem nem lehet filmet nézni", stb., de aztán közölte, hogy igazából ő is álmos. Bementünk a hálószobába, és mondván, hogy azért 8kor azért csak nem fekhetünk le aludni, ezért csak lepihentünk. A pihenés aztán elég hosszúra sikeredett, konkrétan reggel fél 8ig.

Na de nem egészen egy huzamban, mert én fél 12kor arra ébredtem, hogy kialudtam magam. Felkeltem, felvettem a pizsim, fogat mostam, és visszafeküdtem. És forgolódtam, mert nem bírtam elaludni. Erre Máté odafordult, és megsimogatott. Jaj de aranyos, gondoltam én, biztos együttérez az alvásért folytatott szenvedésemmel. Ezután a következő párbeszéd alakult ki közöttünk:

"Aranyos vagy."

"Different..."

"Te-séééék?"

"Hát mert hogy néztük a videót"

"Milyen videót?"

"Hát amit más is megnézhet neten!"

"Ki más?"

"Hát bárki, csak 30 fontba kerül."

"30 fontba?"

"Igen, csak amikor másznak fel a létrán, akkor a nyakukba ömlik a forró olaj!"

Micsoda fordulat.

"Milyen olaj?"

"Akármilyen. Látom megint nem sikerült megérteni a lényeget."

Hoppá. Na itt már hangosan röhögtem, de azért folytattam:

"Nem, tényleg nem sikerült, elmagyaráznád?"

"Nem."

"Miért?"

"Mert alszom."

"Ja, jól van."

És ezzel befordult a drága. Vicces beszélgetés volt, már alig vártam, hogy reggel elmeséljem neki, persze szakadt a röhögéstől. Azért jópofa, hogy hogy kiosztott álmában.

BBQ party

Vasárnap BBQ party volt a templom kertjében. Jól sikerült, szuper idő volt, jófejek voltak az emberek, és mindenki örült nekünkJ A kaja is jó volt, teszteltük a husikat, és valószínű mi is veszünk majd ilyeneket, ha nálunk is lesz sütögetés. Ja és nyertem egy Adressbookot a tombolánJ Ja és a desszertek…. Na arról még beszélni sem szabad, mert a gondolat is hízlal, és én újra diétán vagyok…

Meglepetés

A Zuram kiirtotta a dzsungelt a kertben az újonnan vásárolt motoros kaszánkkal, jeeeeJ Igaz még mindig nem jutottunk el odáig, hogy a kertben együnk, pedig nagyon itt lenne az ideje, mert egyszer csak vége lesz ennek az angol aszálynak, és akkor majd szidhatjuk magunkat meg minden. Csakhát még nincs kerti székünk meg asztalunk se.

Na de a lényeg, hogy Máté nagyon ügyesen kiirtott mindent, amit ki kellett, és így egész másképp néz ki a kert, mint előtte. Vannak futórózsáink, meg mindenféle bokrunk, és még meglepetés is: szamócaJ Egyik nap le is mentem leszedni, nagy lelkesen. Jó sokáig tartott, mert a kb fél cm-es darabokat egyenként kell ugye leszedni. Ennek ellenére nem lett valami sok, kb egy csésze fele telt meg vele, és a végén még a csalán is megcsípettL De azért tök jó, hogy van szamócánkJ

Ja és van rebarbaránk is. Illetve szerintem rebarbara, Máté szerint gaz. De sikerült rávennem, hogy ne irtsa ki (bár egyszer már kiirtotta, de újra kinőtt), mondván hogy csinálok belőle kompótot meg sütit. Szerinte egy nagy levelű gazt nevelgetek, és ő nem kér a gazkompótból, de addig beszerzek egy kisnövény határozót, és bebizonyítom, hogy az igenis rebarbara.

Amúgy amiből még nagyon sok van Angliában az a bodza, bármerre mész, mindenhol rengeteg van. Akartunk is szedni, hogy csináljunk szörpöt meg teát, de sajnos eltaktikáztuk magunkat: addig szerveztük, hogy mikor tudnánk olyankor menni, amikor már sötét van (az itt kb este 11), hogy közben begyulladt a fogam, és mire rendbejött, vége lett a bodzaszezonnak.

A soha fel nem néző szomszéd

Mert nekünk ilyen is vanJ Az embert általában az idegesíti, ha a szomszédja folyton-folyvást a függöny mögül kukkolja, aztán ahogy felnéz, a szomszéd (általában néni) rögtön eltűnik. Na ez a szomszéd épp ennek az ellenkezője, hiszen amióta itt lakunk még soha, de SOHA nem nézett fel még csak egy fél pillanatra sem. Pedig én kb egész nap látom a konyhaablakból, és mivel majdnem minden nap főzök, elég sok esélyünk lenne, hogy elkapjuk egymás pillantását. De eddig még nem sikerült. A bácsinak van egy boltja, amiben használt cuccokat árul, sőt, a kertjében folytatódik a kínálat: van ott minden, talán még halott német katona is…(Zsolt, kell valami?:)) De szép rendet tart a holmik között, egész nap pakolászik meg szerelget valamit. Jár-kel az udvaron, de egy pillantást sem vet az ablakunk felé, neeeem, még csak véletlenül sem… De miért??? Milyen ember az, akit ennyire nem érdekel a szomszédja??? Vagy ennyire nem vagyunk érdekesek… Ennek sürgősen utána kellett járnom…

Kapóra jött, hogy van egy porszívónk. Még Máté volt kollégájától vettük, mint ahogy a bútoraink 80%át. Igenám, de ez a csodaeszköz annyira jól ki van találva, hogy a „fején” lévő sörtéket nem lehet behúzni. És mivel a lakásban a konyhát és a fürdőszobát kivéve mindenhol padlószőnyeg van, ezért elég nehézkesen megy vele a takarítás. Nekem mondhatni semennyire, mert nem vagyok olyan mazochista fajta, mint a férjem, aki képes 2,5 órán át irtani a szöszöket - a lakásnak olyan szegleteiből, amiről eddig én azt sem tudtam, hogy léteznek – csak a csővel!!! El tudjátok ezt képzelni??? Centiről centire halad! Nincs olyan piszkocska, aminek megkegyelmezne… De ahogy mondtam, én nem vagyok ez az önkínzó típus, ezért kitaláltam, hogy menjünk, és kérdezzük meg a szomszédot, biztos akad ott egy megfelelő porszívófej, ami nem rabolja el a férjemet alkalmankétn2,5 órára. És ha már arra járunk, akkor megkérdezzük, hogy nem veszi-e meg a 6 ágyunkból az egyiket, mert ennyi azért nem kellJ (ezeket is az ex-kolléga hagyta ránk).

Hát eljött a pillanat: Mátéval átmentünk a bácsihoz, aki nagy szeretettel fogadott minket. Rólam elsőre azt hitte, hogy szlovák vagyok, illetve az akcentusom szerinte olyan, mint a szlovákoknak. (Ezen már nem lepődök meg, mert néztek már lengyelnek és franciának is) Jól elbeszélgettünk, és tényleg nagyon aranyos volt. 2 perc alatt kerített egy porszívófejet, ami tökéletesen ráillett a mi csövünkre. De nem volt hajlandó elfogadni pénzt érte, mert hogy ő úgyis mindig énekel, és ez az ajándékunk, hogy elviseljük. ÁÁÁÁÁ, szóval ő az! Már többször hallottam, hogy egy bizonyos hang énekel több számot is – néha egyet tízszer egymás után, de nem jöttem rá, hogy ő az. Kiderült, hogy esküvőkön meg mindenféle partykon énekel, járja az egész országotJ Mondta, hogy bármikor átmehetünk, ha halljuk őt énekelni, és hallgathatjukJ És azt is megengedte, hogy énekeljek vele! A végén még tényleg utcazenész leszekJ

Búcsúzóul megköszönte, hogy átjöttünk, mert hogy ő már többször felnézett az ablakunkra, de soha nem látott ott senkit, úgyhogy ő azóta nem tudja mi van velünk, amióta Máté beköltözött… Puff. Hát mégis nézett. Mégsem vagyunk érdektelen szomszédok. Jaj de boldogító.

Szomszédok

Már nem a teleregény, hanem a mi szomszédaink. Lespanoltam velükJ Az egyiket Henrynek, a másikat Briannak hívják és nagyon aranyosak. Henrynek van egy pici kutyája meg egy felesége. Briannak nem tudom mije van, talán ezüst biciklije?:) Mindenesetre érik egy szomszédos gulyáslevesparty. Remélem bírja majd a gyomruk.

Ja Henryről még annyit, hogy ő franciának nézett, amikor először találkoztunk. De mivel ez még az első hétvégén történt, ezért semmit nem értettem belőle, Máté fordította. Nagyon megörültem, hiszen a franciák szépek és nagyon egyediek. De Máté hamar kiábrándított, miszerint az angolok a franciákat utálják a legjobbanJ Szerencsére Henry nem tűnik utálatosnak. És a kutyája sem félelmetes, szóval jóban leszünkJ

Winterton

Nagyon szuper 2 napon vagyok túl! Mátéval és még 4 magyar kollégájával felkértek minket, hogy egy közeli faluban rendezett show-n vezényeljük le a parkolást. A többiek már csináltak ilyet előtte is, és annyira jók voltak, hogy megkapták ezt a felkérést is. Úgyhogy én eleinte tanultam a profiktól, de aztán egész jól belejöttem. Az idő szuper volt, kicsit le is pirultunk. Ennek köszönhetően rengetegen jöttek, persze mindenki autóval, úgyhogy voltak pillanatok, amikor majdnem kitettük a megtelt táblát, de szerencsére mindig akadt még valahol néhány szabad hely. A walky-talky nagyon sokat segített, hogy pörögjenek az események. Voltak persze nagyon gyík emberek, de sok aranyos is volt, több bácsika állt le velem beszélgetni, szóval gyakoroltam az englisht. Végül persze jól elfáradtunk, és iszonyat koszosan értünk haza, de tök jól éreztük magunkatJ

Fogas kérdés...

Hétfő reggel arra ébredtem, hogy begyulladt a bölcsességfogam. Nem igazán foglalkoztam vele, mert nem tűnt komolynak. Gondoltam majd kenegetem megint egy kis ecsetelővel, aztán ugyanúgy elmúlik, mint máskor. Igenám, de nem így lett. Másnap reggelre olyan szuperjól begyulladt az ínyem, hogy nem bírtam anélkül összezárni az alsó és a felső fogsoromat, h ne akadnaJ Na ez nem olyan jó dolog, mert ugye nem tudok enni semmit! A probléma azzal folytatódik, hogy ugye ilyenkor az ember normális esetben elmegy a fogorvoshoz, de ehhez az kell, hogy biztosított legyek, meg a TB számom is csak most jött meg, ezért nem olyan egyszerű a helyzet. Először ki kellett derítenem, hogy hol van egyáltalán SZTK-s fogorvos (magándokira még gondolni sem mertem, mert az iszonyatosan drága). Meg elkezdtem nyomozni, hogy hogy lehetnék biztosított, méghozzá gyorsan. Egész nap rohangáltam Job Centerbe, patikába, fogorvoshoz, közben kértem telefonos segítséget Ágitól (aki nem tudná: Ági fogorvos unokatesó). Meg telefonáltam mindenfelé, és mindenhol adtak egy következő meg egy következő telefonszámot. A 128.566. számot valószínű rosszul írtam fel, mert téves volt, de addigra meg is untam. De szerdára már tényleg fájt a fogam, úgyhogy megkértem Mátét, hogy jöjjön el velem, és segítsen. Így is lett, eljött velem, de előtte tettünk még egy kísérletet, hátha mégis kapunk igazolást a job centerben arról, hogy nem dolgozom, mert a fogorvosnál azt mondták, hogy ez esetben ingyenes. És láss csodát, Máté rögtön elsőre megoldotta a problémát. Most ugye vagy én voltam béna, vagy a csaj, de sajnos úgy sejtem, hogy énL Van még mit gyakorolnom… Na aztán visszamentünk a fogorvoshoz, aki azt mondta, hogy kaphatok egy emergency appointmentet, de csak holnapra. Úgyhogy végül ma mentem vissza, és persze nagyon fostam, hogy szétkaszabol meg minden. Egy kedves indiai fickó fogadott, poénkodott nekem valamit Gabriela SabatinirőlJ Amúgy a rendelő is profinak tűnt laikus szemmel, legalábbis amennyire én meg tudom ítélni. A bácsi igazából semmit nem csinált velem azon kívül, hogy megnézte a fogam és felírt egy gyógyszert és azt mondta, hogy öblögessek meleg sós vízzel napi 5ször. Csak akkor van a bibi, ha nem múlik el 7 napon belül. Mert akkor mehetek a kórházba kiműttetniL De szerinte el fog múlni. Úgyhogy mindenki szurkoljon, hogy tényleg így legyen!

Égből pottyant…

Ma megértettem egy munkást. Egy igazi világítómellényes fejénsapkás munkásember volt. Ez azért nagy dolog, mert az én meglátásom szerint az ilyen figurák halálbiztosan nem beszélnek olyan Oxford-Englisht, amit nekem van esélyem megértneni.

Gyanútlanul sétáltam hazafelé, amikor is bátran, mit sem sejtve nyelvi nehézségeimről emberünk hozzám szólt: „Héj paraszt, melyik út megyen itt a helyi komjuniti sopba?” – vagyis hogy van-e errefelé bolt, és lehet-e cigit kapni. Hát én kihúztam magam, felemeltem a fejem, kidugtam a mellem (csak mint ahogy elsőben vigyáz álláskor tanultuk), felemeltem a karom, és legyintettem: igen, arra előre. És remélem cigi is van. Mondhatom állat voltam. Ha begyakoroltam volna se ment volna jobban. Bár lehet, hogy el kellett volna neki mondanom, hogy a cigi ártalmas, halált okozhat meg impotenciát, de mielőtt szónokolni kezdtem volna, angolosan távozott. Szép volt, igaz volt, égből pottyant munkás volt…

A férjem macskát etet – avagy a szárított sonka története

Történt ugyanis az egyik napsütötte hajnalon, hogy megint a szomszéd egyik macskájának nyávogására ébredtem. Ilyenkor általában az segít, ha kikurjantok az ágyból egy ”cicc-cicc”-et, vagy bármilyen más ciccegő szót, és a macska általában elhallgat. Egy darabig legalábbis. Aztán a kurjantgatást időközönkétn újra meg kell ismételni, úgyhogy a vége úgyis az lesz, hogy felébresztem magam a ciccegéssel. De ha az embernek van egy drága jó Ura, akkor adódnak más megoldások is. Így is lett, Máté előrukkolt egy korszakalkotó-macskaelhallgattató ötlettel, miszerint kidob neki az ablakon egy kis sonkát. Gondolta hátha ez alkalommal szerencsésebben céloz majd, mert a legutóbbi effajta próbálkozásánál a szeletke a szomszéd és a mi kerítésünk között landolt, ahova a kutya se (és persze a macska se) mászott utána. De majd most!!!! Ki a konyhába, vissza a szobába, kézben a csali, ablak nagyra nyit, kar váll fölé, izom megfeszül, kar lendít… és libben a cafatka a cicuska felé… Putty. Csönd. „O-Ó” – szólalt meg a Zuram, amint felismerte a helyzet komolyságát. A sonkaszelet ugyanis vicces helyen landolt. Én az ágyból fekve vártam a fejleményeket, de hiába, mert a drága megszólalni nem bírt a röhögéstől… Már épp felálltam, hogy magam vegyem szemügyre az ügyet, amikor két hihi és haha között kibökte, hogy a husika a szomszéd tegnap vadiújan felszerelt szárítókötelén landolt, tökéletesen felszúródva egy csipeszre. Ekkor már én is röhögtem. Csak a macska nem. Ő csak bámulta a finom falatot, mint hal a gilisztát, és sóvárogva nyalogatta a száját. Persze a kérdés, hogy mit mondunk a szomszédnak, ha gyanúba keveredünk? „De hát mi csak szárított sonkát akartunk csinálni!”J

Otthon

Otthon nagyon jó volt, egyrészt mert otthon voltam, másrészt mert végre újra láttam a családomat, a férjemet és a barátaimat és harmadrészt mert kiszabadultam a fogságból. Voltunk Máté tesójáéknál, Ágneséknél, mentünk strandra Csengével, aki nagyon aranyosJ Otthon voltunk családi találkozón, Rúzsa Magdi koncerten anyával és egyházközségi napon is. Sikerült kifognunk a nyár legmelegebb egy hetét, mert kb 30-35 fof volt végig, pedig előtte is és után is végig esett az eső és hideg volt. Sajnos Évinek és Tominak tanulnia kellett, de legalább együtt voltunk 1 hétigJ És végre együtt repültünk vissza a ZurammalJ

Fogság

Kb. 2 óra volt, amikor megérkeztem a mamihoz (papi még Brazíliában nyaralt), mert előtte még elkirándultam Vaduzba, a fővárosba. Marcsi lejött elém a buszmegállóba, és megkezdődött a nehéz 20 napom története…

Hát eléggé kétségbe estem első nap. Gondoltam, hogy nem lesz egyszerű, de ilyen durvára nemszámítottam. Minden tiszteletem azé, aki az ilyesmit kibírja. Először azon szenvedtem, hogy mindent jól csináljak: iszonyatosan be voltam tojva, hogy valami baja lesz a néninek, pl kiborítom a tolószékből a járdára, vagy elcsúszik zuhanyzás után a kövön, leesik az ágyról, stb. Aztán amikor belejöttem, akkor már nem ezek érdekeltek, csak hogy ne kattanjak be a légkörtől, mert ugye az tök normális, hogy egy szelet kenyeret kb fél óra alatt nyamnyogunk el, arról nem is beszélve, hogy a kaja is undorító. A penészes sajt minden formájában megtalálható az asztalon, van nemes penész, van hónapok óta otthon rohasztott sajton penész, van takony állagú sajt (erre nem jöttem rá, hogy boltilag ilyen, vagy otthon nevelték), stb… Néhány étel már majdnem kivirágzott, úgyhogy én 3 hétig vajas kenyeret ettem.

A legnagyobb gondot az jelentette, hogy meg kellett próbálni nem bekattanni: nem bekattanni az iszonyatosan ingerszegény légkörtől és a semmittevéstől, valamint a néni kibírhatatlan természetétől és 92 éves kori hülyeségeitől. Mint pl. ha meg akarta törölni a száját, és nem volt a közelben szalvéta, akkor a légycsapóval kanalazta ki a tegnap használt szalvétát a szemetesből. Vagy volt, hogy kitalálta, hogy ő nem szereti az orsótésztát, mert az 3 cm hosszú, és az túl nagy neki, úgyhogy törjem már félbe egyenként az összeset. De akkor se kapjak sikítófrászt, amikor 28 fokban télikabátot húz sétáláshoz, és engem szúr le, hogy én „csak” egy pólóban jövök. Nem baj, hogy körülöttünk mindenki bikiniben rohangál. Mert szerinte én ezért köhögtem. Na ja, biztos nem miatta.

Persze főzni sem tudtam, mert mindig minden rossz volt, túl sok, túl kevés, túl hideg, túl meleg, nem ebbe a lábasba, nem ennyi vajjal, több vajjal, ne mosd meg annyiszor a kezed, minek használsz öblítőt a mosáshoz, akkor lesznek puhák a ruhák, ha kevés mosóport használsz, stb. Ja és kitalálta, hogy spóroljunk a pelenkájával, de ő maga sem tudta megmondani hogy? (Esetleg csavarjam ki és szárítsam meg a radiátoron?:) Ezért nem volt hajlandó olyan gyakran cserélni, amilyen gyakran kellett volna, és ebből érdekes szagok és szituációk születtek, de a részletektől inkább megkímélnék mindenkit.

Na de voltak azért jó dolgok is: voltam az unokáival jeepezni, meg mentünk Stephan vacsiúj Audijával is!!!

Voltnuk Walternál, a fogadott fiánál, és a dédunka keresztelőjén is (a mami pelenkát akart venni ajándékba, alig tudtam lebeszélni). Szóval gyakorolhattam a gyönyörű cüridüccsöt meg az ilyen olyan Dialektek keverékétJ

Aztán felvettem a mammutlóvét, és hazáig menekültem!

Svájc

Az úgy volt, hogy Picu nővérének a barátnője megunta a banánt, és haza akart menni. Én meg megörültem a lehetőségnek (vagyis Máté azt mondta, hogy örüljek meg neki), és elvállaltam: Liechtensteinbe vándoroltam 3 hétre, hogy helyettesítsem Marcsit, aki egy 92 nénire és egy 98 éves bácsira vigyáz. És ha már Zürichbe megy a repülőm (mivel Liechtensteinben nincs reptér), akkor már mért is ne látogattam volna meg Péter unokatesómat és családját Adliswilben, Zürich mellettJ

Aztán a látogatásból kb egy hetes zaklatás lettJ Csütörtökön érkeztem, és pofonegyszerűen eltaláltam a reptérről Péterékhez, köszönhetően az előre elküldött szuper térképeknek és útleírásnak, meg persze annak, hogy Kriszta kijött elém a gyerekekkel az S-Bahn megállóba. Az eső már akkor is esett, csak úgy, mint majdnem egész idő alatt. De ez mit sem számított, hiszen nagyon jó dolgom volt: első nap bementünk a Googleba, ahol Péter dolgozik. Nahát. Ha valaki nem tudná, akkor ez egy álommunkahely. Olyan, mint amit mi a Hörmannál megálmodtunk, csak jobb: masszírozó szék minden emeleten, meg van igazi masszőr is; játékterem; hangszerek; reggeli, ebéd vacsora, és ezen felül mindenféle kaja, amit el lehet képzelni, és minden ingyen; játszószoba gyerekeknek; csúszda, amin lecsúszhatsz az emeletről a menzára; tűzoltórúd, amin az emeletről lecsúszhatsz a földszintre, ha nincs kedved elmenni a lépcsőig, és elég bátor vagy, hogy lecsússz (laptoppal tilos!:); dzsungel; egy sötét szoba csak akváriumokkal, szivaccsal teli káddal és masszírozó székekkel; meditáló helyiség, hagyma alakú kis odúk, amik tele vannak párnákkal meg babzsákokkal, ide lehet elvonulni telefonálni, hogy ne zavard a többieket a magánügyeiddel, …stb. Szóval nem semmi…

Aztán elmentünk 2 napot vidámparkozni: először Legolandben, aztán pedig a Ravensburger Spielelandba mentünk. A gyerekek természetesen nagyon élvezték, meg a felnőttek is, leszámítva az időjárást, mert az bizony nem volt valami kedvező. Ahhoz képest, hogy május volt, kb 7-9 fok volt, úgyhogy még akkor is fáztam, amikor az összes pulcsimat felvettem… Emiatt végül egy nappal korábban hazamentünk, ekkor már Kriszta (Péter felesége) tesója és családja is csatlakozott a bandához.

A többi napot tehát együtt töltöttük: voltunk a gyönyörű Rajna vízesésnél, vadasparkban, hegyek között, völgyek között, és Luzernben is. És nagyon finomakat ettünk Kriszta jóvoltából, a koktélokról és a joghurtos italról nem is beszélve… Úgyhogy beújítottam néhány új receptet is;)

A gyerekek mind nagyon édesek voltak, már alig várom, hogy újra lássam őket…

Hát ennyi, szerda reggel szedtem a sátorfámat, és továbbálltam Liechtensteinbe, mit sem sejtve, hogy mi vár rám…

Péter és Kriszta, ezúton is köszi mindent!!!

szegény néni a buszmegállóban

Mindig kedves vagyok az idősekkel. Most sem volt ez másképp. Épp Máté elé siettem a munkahelyére, amikor megállított egy néni, hogy megkérdezze az időt. Először meglepődtem, mert nem számítottam rá, hogy valaki leszólít az utcán, ezért lányos zavaromban elkezdtem neki mutogatni az órámat. Erre ő is mutogatta az övét, és magyarázta, hogy jajjaj, lehet, hogy lekéste a buszt, hiszen rosszul jár az órája. Az enyémen 35 volt, az övén 30 ugyanis. Hát szóri, gondoltam, meg vigyorogtam is egy ideig, aztán mondta, hogy jaj de mégis ott jön a busz, ezért elköszöntem. Mondjuk szerintem semmilyen busz nem jött, de lehet, hogy csak nem ismerem fel a helyi buszokat:)
Aztán sétáltam tovább, és amikor már nagyon közel voltam, ránéztem az órámra. 12:55. Na akkor még van 5 percem, hogy odaérjek, az pont elég. ŐŐŐŐ...akarom mondani...de mi délben talélkozunk, akkor most mi van, késtem egy órát?.... És ekkor belémhasított a felismerés: hát az én órám még magyar idő szerint jár! Tehát én időben vagyok, de szegény nénivel jól kiszúrtam...:( Remélem már hazaért. Lehet, hogy el kéne mennem megnézni, hátha azóta is ott áll a buszmegállóban? Remélem nem jegyezte meg az arcom, és nem küldi rám a haverjait:) Elég ciki lenne, ha vasárnap mellette ülnék a templomban:)