Történt ugyanis az egyik napsütötte hajnalon, hogy megint a szomszéd egyik macskájának nyávogására ébredtem. Ilyenkor általában az segít, ha kikurjantok az ágyból egy ”cicc-cicc”-et, vagy bármilyen más ciccegő szót, és a macska általában elhallgat. Egy darabig legalábbis. Aztán a kurjantgatást időközönkétn újra meg kell ismételni, úgyhogy a vége úgyis az lesz, hogy felébresztem magam a ciccegéssel. De ha az embernek van egy drága jó Ura, akkor adódnak más megoldások is. Így is lett, Máté előrukkolt egy korszakalkotó-macskaelhallgattató ötlettel, miszerint kidob neki az ablakon egy kis sonkát. Gondolta hátha ez alkalommal szerencsésebben céloz majd, mert a legutóbbi effajta próbálkozásánál a szeletke a szomszéd és a mi kerítésünk között landolt, ahova a kutya se (és persze a macska se) mászott utána. De majd most!!!! Ki a konyhába, vissza a szobába, kézben a csali, ablak nagyra nyit, kar váll fölé, izom megfeszül, kar lendít… és libben a cafatka a cicuska felé… Putty. Csönd. „O-Ó” – szólalt meg a Zuram, amint felismerte a helyzet komolyságát. A sonkaszelet ugyanis vicces helyen landolt. Én az ágyból fekve vártam a fejleményeket, de hiába, mert a drága megszólalni nem bírt a röhögéstől… Már épp felálltam, hogy magam vegyem szemügyre az ügyet, amikor két hihi és haha között kibökte, hogy a husika a szomszéd tegnap vadiújan felszerelt szárítókötelén landolt, tökéletesen felszúródva egy csipeszre. Ekkor már én is röhögtem. Csak a macska nem. Ő csak bámulta a finom falatot, mint hal a gilisztát, és sóvárogva nyalogatta a száját. Persze a kérdés, hogy mit mondunk a szomszédnak, ha gyanúba keveredünk? „De hát mi csak szárított sonkát akartunk csinálni!”J
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése