Koltozesunk tortenete

Es ujra itt:) Most a konyvtarbol jelentkezem, mert otthon meg mindig nincs netunk... Jo sok minden tortent a legutobbi bejegyzesem ota, szoval neki is latok:)
Hát kezdjük az elején. 2 hete, miután visszajöttem otthonról, felkerekedtünk, és elindultunk új otthont keresni. Mivel semmit és senkit nem ismertünk ott lenn, messze délen, csak azt tudtuk, hogy Máté Malmesburyben fog dolgozni, kiszúrtunk egy nagy várost a térképen (155.000 lakossal, mostmár +2, ahogy Brian mondta :), és elkezdtünk ott kiadó lakásokat nézni. Első körben összesen 5-öt néztünk meg, ha jól emlékszem, voltak jók és rosszabbak is, de a lényeg, hogy így az ismeretlenből érkezve teljesen beleszerettünk az óvárosba (amiben mondjuk nem sok ó van, de így hívják). És mivel akkor csak egy lakást mutattak, ami ezen a környéken volt, ezért majdnem kivettük azt. Aztán még utolsó szempontként elkezdtük vizsgálni, hogy merre tudnánk parkolni, és konkrétan innentől kezdve órákon keresztül ezen szenvedtünk, embereket szólítottunk le, boltokba mentünk be, megismerkedtünk Phillel, a spanyol tapaszbárossal, és a lakás alatt felújító 3 munkásemberrel is, akik a nap folyamán több dologban is segítettek. Végül kiderítettük, hogy kb. sehol nem lehet megállni, csak ha fizetsz, jó sokat. Illetve a környező kis utcákban, de ott is csak akkor, ha van engedélyed, amit utólag kiderült, hogy erre a lakásra nem is kaptunk volna… Szóval végül úgy döntöttünk, hogy inkább lejövünk még egyszer, és akkor már csak ezen a környéken nézünk lakásokat, és csak olyat, ahol tuti lehet parkolni.
A második hétvégén tehát már csak az itt nézelődtünk, és végülis az utolsó, összesen kb. a 10. lakást vettük ki. (Máté előre megmondta, hogy ezt fogjuk, pedig csak kívülről volt kép). Nagyon jó helyen van, mert kb 5 perc a központ, 1 percre van egy gyönyörű park, és kb 10 percre egy másik. És mégsem a belváros totál közepén, hanem egy aranyos, nyugodt kertvárosias részen. A lakás nagyon hasonlít az előzőre, mert ez is ún. terraced house, és ez is ketté van választva, és ennek is az első emeletét béreljük, és itt sincs egyelőre alsó szomszéd. Mondjuk nem tudom, lesz-e valaha, mert egyrészt a főbérlő félbehagyta a felújítását (a mienknél megunta, de szerencsére ez nagyon szép lett), másrészt pedig mert olyan szuperokosan oldotta meg, hogy a nappalinak és a lakás többi részének külön bejárata van, tehát ha át akarsz menni egyikből a másikba, akkor szépen ki kell menni a ”lépcsőházba”. Nem tudom, hogy valaha ki fogják-e ezt adni valakinek…
Szóval a lakás már megvolt, már csak azon kellett izgulni, hogy elég lesz-e egy hét, hogy a mindenféle papírokat elintézze nekünk az ügynökség, mert a segítőink csak hétvégén értek rá. Közben mindent összepakoltunk (azt hittem nincs sok cuccunk, de pakolni minden sok), és csütörtökön megkaptuk az engedélyt, hogy másnap beköltözzünk. Ja, és azt majdnem elfelejtettem, hogy az én kicsi férjem hozta a formáját, és úgy kb. 3 napon keresztül megállás nélkül porszívózott, minden egyes szétszedett bútordarabot, szerintem még a csavarokat is. A végére már neki is csengett a füle, csak azt csodálom, hogy a szomszéd csaj nem jött anyázva, bár lehet, hogy jött, csak nem hallottuk. Ez persze egy ideig még oké, hogy jaj de rendes kis férjem van, de amikor a fülbevalóim elpakolásánál aznap kb. tizedszer kérdezi meg, hogy de akkor tuti biztos, hogy mindent leportalanítottam????, na, akkor már nyílt ki a bicsak a zsebemben, még akkor is, ha ez félreértés volt. Kijelölt egy tiszta szobát, ahová csak papucs nélkül lehet belépni, minden lépést megfontolva, nehogy egy meggondolatlan mozdulattal szöszmöszlavinát indítsunk el a pedáns tisztaságú cuccainkra, amik amúgy egyenként be voltak csomagolva, tehát semmi bajuk nem lehetett volna. De most mondjátok meg, kell ennél tökéletesebb munkahely neki, mint a Dyson, ahol porszívókat gyártanak?:)
Aztán eljött a nagy nap, egész gyorsan és flottul sikerült mindent lepakolni a bérelt kocsiba, ami éppen akkora volt, hogy beférjenek a cuccok. Hála és köszönet érte a 2 segítségünknek, Zsoltnak, Máté mostmár volt kollégájának és Valinak, Jess, az angoltanárom barátjának, aki tényleg fiú, csak román, és ott ez a név férfinév. Búcsút vettünk a szomszédoktól, én még pityeregtem is, bár ez nem túl meglepő. Az egyik fickó nem tudom hányszor elmondta, hogy jaaaj, mikor lesznek neki megint ilyen rendes szomszédai… Persze mindenki mondta, hogy hú hát ha erre járunk, ugorjunk be, úgyhogy már van vagy 5 hely, ahova be kell ugraniJ Mert persze a templomból, a kórusból, angolokról és a kötőklubból is elbúcsúztattak, Mátét meg a munkahelyéről, kaptunk képeslapokat és kis ajándékokat is. Jó volt itt lakni, tényleg aranyos embereket ismertünk meg.
Szerencsére szuper költöző időnk volt, hamar leértünk Swindonba (ez az új városunk), elintéztük az ügynökséggel a papírokat, és gyorsan felpakoltuk a cuccokat a kocsinkból. Aztán kiültünk a ház elé, mert nem volt már mit csinálni, élveztük a napsütést, és vártuk Zsoltot és Valit a cuccainkkal. És vártuk, és vártuk és még mindig vártuk őket, közben unalmunkban megtanítottam Máténak a Panzerlied első két sorát, lespanoltunk egy szomszéddal, elcsevegtünk vele a szelektív hulladékgyűjtésről, és akkor végre megérkeztek. Nagy lendülettel elkezdtünk fölpakolni, amikor is nekiütköztünk az első problémának: nem fért be az asztal az ajtón, még úgy sem, hogy amennyire lehetett, darabjaira volt szedve… Addig-addig szenvedtünk vele, hogy végül Máté fogta, és a lábánál fogva kettétörte. Reményeink szerint talál majd olyan ragasztót, amivel majd meg tudja ragasztani, és ami csak akkor fog elengedni, amikor egy vendégség alkalmával, lerakom Mr Dyson elé az utolsó szalvétát, és ennek köszönhetően a gulyásleves nem a szájában köt ki majd…
A pórul járt asztal viszont sajnos csak a kezdet volt, mert gyanússá vált, hogy akkor más nagyobb bútorok sem férnek majd be. Sajnos így is lett, úgyhogy most van egy kanapénk és egy nagy fotelunk a dzsungeles kert végében. Még az a szerencse, hogy volt egy másik kanapénk isJ
Aztán megköszöntük Zsoltéknak a sok segítséget, és útjukra engedtük őket, mivel még jó sok vezetés állt előttük. Aztán hulla fáradtan beültünk a zsákok közé, és Máté keseregni kezdett, hogy jaaaaj, hát ő még ma ki akarta takarítani az egész lakást, de ő olyan fáradt, hogy inkább rendeljem én a pizzát, mert még beszélni sincs ereje. Én már korábban mondtam neki, hogy ez lehetetlen, hogy költözés után még takarítsunk, és baromság is, hiszen ott lesz rá egy hetünk, amikor mindketten otthon leszünk. De ő csak szomorkodott, hogy most mi lesz, ilyen tudattal ő nem bír aludni, hogy por van, és hogy amúgy sem fért be a kanapéL Én elég hamar túltettem magam a kezdeti sokkon, úgyhogy nyugtatgattam, hogy majd eladjuk. Közben észrevettük, hogy a szél lefújta róla a kert végén a védőfóliát, úgyhogy utolsó erőnket összegyűjtve elkirándultunk a kert végébe, hogy megigazítsuk. Illetve elkirándultunk volna, mert Máté közben észrevette, hogy a pizzafutár épp rossz helyre viszi a pizzánkat. Szóltunk neki, és boldogan siettünk vissza, mert már kopogott a szemünk az éhségtől. Igenám, de egyik kulcs sem nyitotta az ajtót. A nő az ügynökségnél azt mondta, hogy a 2 kulcscsomón ugyanolyan kulcsok vannak, de hát sajnos kiderült, hogy nem volt igaza. Persze biztos ki kellett volna próbálnunk, de ez ekkor már késő bánat volt… Az ügynökségnek ugyan van pótkulcsa, de már tuti nincs ott senki. Szerencsére a zsebemben volt a telefonom, és épp arra jött az egyik szomszéd bácsi, széles vigyorral a fején, hogy jé, most költöztünk be?? Mondtam, hogy ja, és épp most zártuk ki magunkat, nem tudja, hogy kit kéne hívni? Közben megérkezett egy másik szomszéd family, és kijött a bácsi felesége, meg épp hazaérte a lányuk, szóval már az egész utca előttünk tömörült. Közben Máté kitalálta, hogy ő bemászik az ablakon, mert ilyen amerikai stílusú felhúzós ablakunk van, és én nem zártam be, csak lehúztam, és szerencsére nem szólt rámJ Persze én elkezdtem sápítozni, hogy dehogy mászol fel, nem akarom végignézni, ahogy leesel, mire a szomszéd figura közölte, hogy neki van egy létrája, azt kölcsön tudja adni. Szóval a két férfi hátravonult, addig én beszélgettem a család többi részével, akik épp pizzázni tartottak, szóval akár fel is ajánlhattam volna a miénket a létráért cserébeJ A másik szomszéd néni meg ajánlkozott, hogy megmelegíti a pizzánkat a sütőjében, mert biztos kihűlt, de mondtam, hogy köszi, nekünk is van sütőnkJ Végül sikeresen visszajutottunk a lakásba, mivel Máté bemászott az ablakon. Szerencsére lenyugodott a drága, és megelégedett aznap estére a hálószoba felporszívózásával.
Másnap viszont kitakarítottuk a lakás kb 80%-át, persze most is volt tiszta szoba, ahova mostmár csak megfürödve lehetett belépni. Állítom, hogy fejben tartja szám szerint, hogy melyik szobában hány porszem van, úgyhogy meg sem próbálhatok csalni. Azóta megtanulta a Panzerlied 3. sorát is, úgyhogy éjjel-nappal ezt hallgathatomJ Ja, és Depnhey, a szomszéd néni felkiabált az ablakunkba tegnap, hogy tud egy boltot, ahol használt bútorokkal kereskednek, szóval hátha… Csak az eső ne essen (reménytelen kérés Dél-Angliában???)
Hát ennyi lenne lakhelyváltásunk ”rövid” története. Reméljük továbbra is annyira fogunk szeretni itt lakni, mint amennyire most szeretünkJ